| |
a pipázás rövid történeti áttekintése I.
Ősidők óta ismerte és alkalmazta az ember a füstöt, füstölést, mint kultikus szertartások kellékét, és mint gyógyító eljárást. Európában, Ázsiában, Afrikában jóval az írott történelem kezdetei előtt perzselt, égetett az ember különféle anyagokat füstjük illatáért, vélt vagy valós élettani hatásukért. Az ég felé emelkedő illatos füst, mint az isteneknek szánt áldozat, máig is továbbélő része sok vallási, kultikus ceremóniának. A különféle gyógynövények, gyökerek és állati eredetű anyagok füstjének belélegzése a sámánok, varázslók, vajákosok gyógyeljárásai közt kapott helyet. (Érdekes lenne megvizsgálni a kérdést, hogy mennyiben váltak elődeivé az inhalálásnak.) Magas kulturális fejlettséget elért civilizációkban, mint például Mezopotámiában, már szigorúan előírt rendje volt a füstáldozatoknak. Füstöltek az egyiptomiak is. Mi több; Ekhnaton fáraó sírjában pipa formájú füstölő szerkezeteket találtak, használatukat illetően azonban csak találgatásokra vagyunk utalva. A görögök és a rómaiak is átvették a füstáldozatot, vallásuknak, világképüknek jobban megfelelő formába öltöztették. Valószínű, hogy ez időben vette kezdetét - az ismert világban és az ismert történelemben - a füst egy másféle, nem csak vallási, vagy gyógyászati célú alkalmazása. Görög szerzők írnak róla, hogy Pythia, a Delfiben lévő szenthely nagyhírű jósnője füstöt használt szertartásai során, mely füst "elengedhetetlen kellék volt", s gyaníthatjuk, hogy ennek segítségével "került kapcsolatba az Istenekkel". (És persze az orákulumot körüllengő füst nagyban hozzájárult a szertartások misztikus hangulatához is.) Feltételezhető, hogy valamely bódító hatású anyag, vagy anyagok használatáról van szó. Hippokratész, az "orvostudomány atyja" négyszáz évvel Krisztus előtt, különböző gyógynövények füstjének belélegzését ajánlotta bizonyos női betegségek gyógyítására, és lókörömfű, azaz martilapu, füstjét makacs köhögés és asztma ellen. (Érdekességként: a martilapu latin neve Tussilago farfara, ami körülbelül annyit jelent; "köhögést elűző".) Hérodotosz leírja a Fekete tenger keleti és déli partjai környékén élő szkíták (szittyák) egy különös szokását: tűzbe vetett, vagy felhevített köveken perzselt, szárított kenderlevél és mag füstjét lélegezték be, és lettek mámorossá tőle, "... mint a görögök a bortól". Plutarkhosz, majd idősebb Plíniusz is írt a füst, füstölés ilyen és ehhez hasonló előfordulásáról, alkalmazásáról.
De sehol nem említik a dohányt. Az ismert legrégibb szanszkrit és héber szövegekben nincs szó róla. Sem az eddig megfejtett egyiptomi hieroglifákban. Nem említi a Biblia és a Korán sem. Teljesen bizonyos, hogy a középkórban sem Európában, sem az ismert világban sehol utalás nincs reá, sehol semmi nyoma. 1492. október 12-én Kolumbusz Kristóf kikötött a Bahama szigetek egyikén, a mai Wetling Island-on. (Az őslakosok Guanaham-nak hívták szigetüket.) Az ismeretlen, különös idegeneket barátsággal fogadó bennszülöttektől válogatottan finom gyümölcsöket és egyéb ajándékokat kaptak, többek közt "néhány száraz levelet, melyek valami ismeretlen oknál fogva nagy értéket kell képviseljenek", írta Kolumbusz Kristóf naplójába. Rendeltetésükről sem ő, sem emberei nem tudtak semmit. Másfél hónap múltán Kuba szigetén kaptak először útmutatást a száraz levelek használatához, alkalmazásához. Abban a hitben, hogy Ázsia keleti partjaira érkezett, Kolumbusz kisebb expedíciót indított útra a szigeten, hogy felvegyék a kapcsolatot az ország uralkodójával, és ami még ennél is fontosabb: derítsék fel hol, hogyan, és mennyi aranyra tudnak szert tenni. Az egyik résztvevő - bizonyos Luis de Torres - beszélt héberül, arabul, és jártas volt a káldeus nyelvben is, melyeknek egy esetleges kapcsolatteremtés esetén hasznát látni vélték. Az expedíció két hétig volt távol, s dolga végezetlenül tért vissza. Nem találkoztak semmiféle uralkodóval, és aranynak színét sem látták. Ellenben érdekes dolgokat meséltek a bennszülöttekkel való találkozásaikról, sosem látott különös szokásokról. Egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó beszámolójuk az volt, melyben az említett "száraz levelek" felhasználásának módját ismertették. Látták ugyanis, amint a bennszülöttek megnedvesített egész levelekre (vagy, az európaiak előtt akkor még ismeretlen kukoricacsuhéba) sodorták az apróra vágott vagy tört leveleket, az így fórmált rúd egyik végét parázzsal felizzították, majd a másik végét szájukhoz emelve megszívták, hogy a parazsat ekként életben tartsák, és a füstöt pedig "megitták", majd orrukon és szájukon kifújták! Így kezdődött az európai ember ismeretsége a dohánnyal, s annak felhasználásával. Teljes egészében érthetetlennek tűnt azonban e fura szokás oka, célja, értelme. Mindezen "pogány praktikáknak" egyéb módjait is megfigyelték: néhány bennszülött ujjnyi vastagságú rudat facsart a levelekből, majd egy darabot leharapott belőle, s anélkül, hogy lenyelte volna, hosszú időn át rágta, őrölte a szájában. Voltak olyanok, akik a száraz leveleket porrá törték, s a port orrukba felszippantották. Majd megint mások az apróra vágott vagy morzsolt leveleket egy fából készült cső egyik - kissé öblösre vájt - végébe tömték, s meggyújtva azt, a cső másik végén szívták a füstöt. Olyat is láttak, hogy némelyek kétágú villában végződő facsövet használtak e célra, s a két ágat az orrnyílásaikba helyezve az orrukon keresztül szívták a füstöt. Ezeket a szerkezeteket "tobago"-nak, vagy "tobaco"-nak hívták, s ez a szó ment át később a spanyol nyelvbe a dohány neveként.
Kolumbuszt azonban a legkevésbé sem érdekelte az új, eddig ismeretlen növény, s annak felhasználási módjai. Három karavelljén tudóst nem vitt magával, hiszen ő Indiába akart utazni, s arannyal megrakodva hazatérni. Egy új kontinens, egy új világ felfedezése nem szerepelt kitűzött céljai között. (Nincs rá bizonyíték, s egyáltalán nem is valószínű, hogy erről az útjukról a felfedezők hoztak volna magukkal dohány palántát, vagy magokat.) Így azután jó néhány évtized kellett még elmúljon, amíg a dohány megkezdte hódító útját Európában, s a világ keleti felén. Egy rövid anekdota a kezdetek kezdetéről: Kolumbusz második útján az expedíció egyik résztvevője, bizonyos Rodrigo de Jeres nevű fedélzetmester az Antillákon "rászokott" a bennszülöttektől ellesett füstölésre, s hazatérve szülővárosába, Ayamontéba, családja, ismerősei és a kisváros lakóinak megrökönyödésére serényen eregette a füstöt. A jóemberek, abbéli félelmükben, hogy a tengerészt az ördög szállta meg, az inkvizíció kezére adták. Hosszú esztendőkig tartó "kivizsgálás" után, - melynek során sikeresen kiűzték belőle a Sátánt - a börtönből szabadulva igencsak meglepődött vígan pöfékelő polgártársai láttán, időközben ugyanis a dohányzás elfogadott szokássá vált.
A Kolumbuszt követő hódítók, akik Mexikóban magasan fejlett azték civilizációval találkoztak, már egy kifinomultabb dohánykultúráról számoltak be. Míg a partvidéken durvább, erősebb fajtájút ismerték és használtak, a földrész belsejében egy gyengébb, kellemesebb, nemesebb, inkább élvezhető dohányt termesztettek. (Az előbbit Nicotiana rustica-nak hívjuk, az utóbbinak Nicotiana tabacum a neve.) A dohányt itt már nem csak élvezeti cikként használták, hanem mint gyógyító növényt is. Például nehezen gyógyuló vagy fertőzött sebekre felmelegített zöld dohánylevelekből készült pakolást raktak, s a seb rendszerint szépen gyógyult. Hasonló pakolásokkal, borogatásokkal kezeltek sok egyéb bőrproblémát, sőt kelést is. Egy más alkalmazása volt, hogy nátha, megfázás, fejfájás ellen porrá tört dohánnyal tömték tele az orrukat, s valósággal "kitüsszögték" magukból a bajt. Természetesen nem hiányzott a dohány a vallási ceremóniáikból sem, különféle füstölések és füstáldozatok fórmájában. Csatába induló harcosaikra füstöt fújtak, hogy sebezhetetlenek legyenek. Néhol a halászok pár marék dohányt szórtak a vízbe, minél nagyobb zsákmányt remélve ettől. Nem tudjuk, hogy a dohány használata Amerikában milyen régi, tény azonban, hogy az aztékok előtt virágzó maya kultúrában már elterjedt volt. (A mayák birodalma a mai Guatemala és Mexikó területén volt, fénykorát Krisztus utáni 500-as években élte) Észak-Amerikában a Mississippi folyó völgyében végzett ásatások során nagyon sok pipa került elő. Találtak különböző korokból való pipákat fából, agyagból, kőből, még csontból is, bizonyítékául annak, hogy a dohányzást nagyon régen ismerték ezeken a területeken is. 1496-ban egy bizonyos Ramon Pane nevű szerzetes majd egy esztendőt töltött Santo Domingo szigetén, az első szakszerű leírást az új földrészen szerzett, dohánnyal, dohányzással kapcsolatos tapasztalatairól 1497-ben o adta közzé. A mohácsi csata évében, 1526-ban Oviedo y Valdés, aki hosszú időt szolgált a Nyugat Indiai szigeteken, publikált igen pontos, részletes leírást a dohányról, általa tapasztalt dohányzási szokásokról. E művek legkisebb visszhangot sem keltettek, hiszen jobb esetben is csak távoli őserdők egzotikus növényét látták a dohányban. Lassanként azonban hírek kezdtek terjengeni arról, hogy figyelemre méltó növényt fedeztek fel az Újvilágban, mely alkalmasnak tűnik úgyszólván minden fajta kór, betegség gyógyítására, és aminek használata "megújítja az életerőt". Nagy szenzációt a dolog még ekkor sem keltett, hiszen az új földrész felfedezésének ténye lényegesen nagyobb jelentőséggel bírt.
Kissé bővebben kell szóljunk egy másik leírásról, amit Jacques Cartie francia felfedező publikált 1538-ban. Az észak amerikai "indiánok" (mert akkor már így említették a bennszülötteket) életéről, szokásairól, többek közt a pipázásról, ahhoz kapcsolódó ceremóniákról is részletesen írt. Megfigyeléseit második kanadai útján 1535-36-ban tette az irokéz indiánoknál. Hosszabb ideig élt táborukban, megtanulta nyelvüket, részletes, hiteles beszámolót irt az általa megismert törzsek, társadalmak életéről. Ott, az amerikai kontinensen, Mexikótól északra fejlődött ki a maihoz leginkább hasonló pipázási "módszer", vagy inkább "rendszer". Bár a dohányzás túlnyomórészt kultikus jellegű volt, éltek vele a mindennapi életben is. Jól konstruált, szépen díszített, faragott pipákat használtak. Csak férfiak dohányoztak, pipájuk fontos felszerelési tárgyuk volt, amitől halálukkor sem akartak megválni. Megesett, hogy elfelejtették a halott harcossal együtt temetni fegyvereit, de pipáját soha. A pipafüstöt szentnek tartották, egyenesen a Nagy Szellemtől valónak. Mondáik szerint ugyanis, amikor Manitou, ("... a Teremtés Ura, akinek lábnyomából kél fel a Nap, s akinek ujjait a folyók folyása követi ...") megelégelte a törzsek háborúskodását, alászállt a földre, egy hatalmas vörös sziklából letört egy darabot, abból pipát faragott, s annak füstjével hívta egybe valamennyi törzs vezetőit. Az egybegyűlt főnököknek azután szózatot tartott, melyben megrótta őket túlzott harciasságukért és békességre buzdított. Befejezésként, mielőtt szféráiba visszatért, elszívatott velük egy pipa dohányt, s attól fogva szent volt a béke. Lehet. Bizonyos azonban, hogy a legtöbbre becsült, legértékesebb, legszebben megmunkált pipák mindenkor abból a bizonyos Vörös Sziklából készültek. (A környéket ma is Pipestone Quarry-nek hívják) És ezek közül a pipák közül került ki a törzs békepipája. A közös pipázásnak nagy jelentőséget tulajdonítottak, komolyan vették a hozzá kapcsolódó szokásokat, szabályokat. Jelentős dolgokban hozott döntések esetén, fontos megegyezések alkalmával a tárgyaló felek együtt szívtak el egy pipát, a felszálló füst tanúsította a Mennybéli előtt, hogy a megegyezések mintegy megpecsételtettek. Főben járó vétségnek, nyilvánvaló szentségtörésnek minősült egy ilyképpen szentesített egyezség megszegése. Kiemelt fontossága, különleges jelentősége volt a Békepipának, és ekkor figyelt fel arra először az európai ember, hogy milyen nagy barátság és megbecsülés jele a dohánnyal való megajándékozás, az együtt való pipálás a bennszülöttek szokásrendszerében. Jaques Cartier révén került tehát először Európába és az európai irodalomba a Békepipa fogalma.
Minden valószínűség szerint Cortez és emberei voltak, akik az első dohány palántákat Európába hozták, majd az 1500-as évek közepe táján megjelentek a már magról szaporított palánták Portugáliában és Spanyolországban. Csaknem kizárólag mint dísz- és gyógynövényt termesztették, orvosok, patikusok, borbélyok alkalmazták, főzeteket, kenőcsöket, porokat készítettek belőle, s természetesen ajánlották készítményeiket az elképzelhető legkülönfélébb bajokra. Még kolera és pestis ellen is hatásosnak tartották. Ennek ellenére szó sincs jelentősebb mértékű termelésről, a dohányipar még Csipkerózsika álmát alussza. 1559-ben diplomáciai küldetéssel Lisszabonba érkezik Jean Nicot, a francia udvar, de elsősorban a királyné, Medici Katalin (II Ferenc király anyja, aki mellesleg felelős volt a hírhedt Szent Bertalan éji vérengzésekért) személyes küldötteként, hogy egy esetleges házasságot a két királyi ház között elősegítsen. Szorgalmasan tette tisztelgő látogatásait a nobilitásoknál, s igyekezett új, előnyös ismeretségeket kötni, segítő jóakarókra szert tenni. Ismeretséget kötött, majd barátságba került kora egyik leghíresebb polihisztorával, Damien de Goëssel, aki valamely fogadás alkalmával kertjében megmutatta neki dohánypalántáit, s elragadtatva mesélt a csodás növényről. Botanika után maga is érdeklődő lévén, Nicot is termeszteni kezdte kis konyhakertjében, kipróbálta, s meggyőződött annak tényleges gyógyító hatásáról. Hazatérve a párizsi udvarba serényen szorgalmazta "felfedezése" alkalmazását, széles körű terjesztését. A királynő lelkes híve volt mindenféle gyógyító kuruzslásnak, babonának, szívesen élt minden új, néha tán még misztikus gyógy-kúrákkal is. Éppen ezidőben kínozta makacs, gyakran visszatérő fejfájás, migrén, minek is felettébb nagy hatása lett a dohány használatára, elterjedésére, elismert, keresett gyógynövénnyé válásában. Az történt ugyanis, hogy Nicot saját kezűleg készített egy szelencényi dohányport, s be is mutatta a királyi anyának, hogyan kell azt az orrba felszippantva használni. A kezelés eredményes lett, a burnót enyhített a királyné szenvedésein. Elgondolkodhatunk azon, vajh ennek tudható e be, hogy kevésre rá majd az egész udvartartás, egymással versenyezve, (és nem kizárólag egészségügyi okokból) serényen burnótozott, s e szenvedély lassan országszerte elterjedt. A francia udvarban a burnótozás kifinomult ceremóniává fejlődött, s lett divat nemcsak az arisztokrácia és az őket majmoló polgárság, hanem még a papság köreiben is. Nicot nagy energiát, sok munkát fektetett a dohány nagyszerű gyógyító hatásának népszerűsítésébe, termesztésébe és használatának terjesztésébe. De kizárólag mint gyógynövényt, soha nem szorgalmazta, még csak nem is említette a dohány füstjének alkalmazhatóságát. (Új nevet is adott neki: l'herbe de la Reine, Királyné-növény, fűszer.) A Libault testvérek 1570-ben megjelent könyve a földművelésről már "Nicotiana" néven említi a dohányt, annak "első felfedezője után". Az után, hogy Linné 1753-ban ezen a néven vette be híres füvészkönyvébe, a Species Plantarum-ba, ez lett a növénynek is és alkaloidjának is tudományos elnevezése.
|
 |
