| |
a pipázás rövid történeti áttekintése II.
Hogy Angliába mikor és hogyan került a dohány, nem tudni. Az angolok nem érdeklődtek különösebben gyógynövényként való felhasználása iránt, annál inkább megbecsült lett mint élvezeti cikk, 1565 és 1590 közt kezdett terjedni elsősorban pipázás fórmájában. Az első angol pipások bizonyára tengerészek lehettek, akik a füstölést és hozzávalókat a spanyoloktól vették át, találóbb volna a "vették el" kifejezés, minthogy alkalmasint nem a legbarátságosabb körülmények közt, lévén riválisok voltak a "hét tengereken".
Egyike ezen első pipásoknak sir Walter Raleigh, költő, admirális, a királyi udvar kedvelt személyisége. 1584-ben Erzsébet királynétól megbízást kapott Észak-Amerikai gyarmatok létesítésére. Két esztendeig élt Amerikában, megalapította Virginia tartományt, és rászokott a pipára. Lévén expedíciója hiányosan felszerelt, emberei gyakorlatlanok, a felmerült nehézségek a számítottnál előbb hazatérésre kényszerítették. Megjegyzendő, hogy ő volt aki először vitt magával Britanniába, Írországba burgonyát, s bár elsősorban dísznövénynek, nem élelmiszernek, meghonosítására első lépést ő tette. Szerény sikerei ellenére sem lett kegyvesztett, továbbra is fontos udvari pozícióban volt. Pompás palotájában "smoking partyes", dohányzó összejöveteleket adott, s ezek során, mint meggyőződéses pipás agitált a pipázás ügyéért. Érdekes anekdota szól arról is, hogy miképpen segítette elő ez a rendkívül éles elméjű férfiú a pipázás udvari körökben történő elfogadtatását. Erzsébet királynő bár meg nem tiltotta, de nehezen viselte, hogy az Udvar tagjai pipáljanak. Az ö jelenlétében pedig senki nem füstölhetett. A história szerint Raleigh fogadást ajánlott Erzsébetnek, hogy ha ő pontosan meg tudja mérni az általa egy tömetből kifújt füst súlyát, hát Erzsébet elnézőbb lesz a füstölés s a füstölők iránt, plusz még tekintélyes summa üti a markát, aranyban. Erzsébet állta a fogadást, naná, hiszen ekkorát lódítani, hogy valaki lemérje a füstöt, az azért stílus, királynői körökben is megállja a helyét. Na, megtömte a lord a pipáját, s odacitáltatta az udvari patikáriust a legérzékenyebb mérlegével egyetemben üstöllést. A tömött pipát lemérték, majd a kópé lord szép kényelmesen, a Királynő s az egész udvar jelenlétében komótosan végigszívta a tömetet. Mikor végzett, odaadta a patikáriusnak, hogy az újfent mérné le a pipát, merthogy az előbbihez való különbözet pedig az elfújt füst súlya. Erzsébet nagyot derült, értette a tréfát, s megjegyezte, hogy ilyen könnyű valamiért még sosem fizetett ilyen nehéz árat, majd saját kezűleg adta át Sir Walternek az aranyakat, s azon túl a koronatanács kivételével szabad volt a dohányzás az udvarnál. Példáját követve az udvar rövid idő alatt átvette az új módit. Nem telt bele két év, s aki csak megengedhette magának Britanniában, mind pipázott. Jókora igény, kereslet támadt a dohányra, az ország déli részén importált palántákkal és maggal ültetvényeket hoztak létre, de az itt termelt dohány minősége bizony még csak meg sem közelítette a Virginiából behozottét. Megnőtt a dohánybehozatal, különféle eljárásokkal próbálták a hazai termés minőségét javítani, kialakulóban volt a dohányipar. 1603-ban I. Jakab került a trónra, aki ádáz ellensége volt Raleighnek. Bizonyára ennek is szerepe volt abban, hogy trónra lépésétől kezdve harcolt a dohány ellen, használatát károsnak minősítette, pamfletet írt és adott ki "Misocapnus", Füstgyűlölő, címen. Ö az első uralkodó, aki megadóztatta a dohányt. Kohólt vádak alapján bebörtönözte sir Waltert, (aki fogságának tizenhárom esztendejében aktív írói munkásságot folytatott) végül bakó kezére juttatta. Az elítélt főúr utolsó kívánsága magától értetődően az volt, hogy egy utolsó pipát békében elszívhasson. A Wallace gyűjteményben, Londonban, -Herford House, a Manchaster Square-en nem messze Sherlock Holmes Baker Streeti "lakásától"- ma is őrzik egy bőrtokban kedvenc agyagpipáit. A selyem bélésen latin nyelvű írás tudatja: "Ez volt társam legkeservesebb éveimben". (Az eredeti idézet Cicerótól: Comes meus fuit illo miserrimo tempore.)
Spanyolországból, Franciaországból és Angliából azután mint valami járvány terjedt a dohány és használata Európa többi országában. Ezt a gyors ütemű terjedést nagyban segítette a sir Walter Raleigh halálának évében, 1618-ban kirobbant Harmincéves háború. A felvonuló hadnép közt mindegyik táborban szép számmal voltak zsoldosok, kalandorok -ezek közt is első sorban skótok- akik buzgón hódoltak a hazájukban ekkorra már nagy teret hódított szenvedélynek: dohányoztak. Nem kellett hosszú idő, hogy szokásukat átvegyék bajtársaik, sőt ellenfeleik is, s általánossá vált a dohányzás ütközetek előtt és után. Felismerték a dohányfüst s pipázás ceremóniájának nyugtató hatását, s egyre több vitéz kerített magának pipát, dohányt a kupa bora, söre mellé. Hírtelen nagy keletje lett az agyagpipának, ez lett a legáltalánosabban használt, elterjedt fajta. Könnyen, gyorsan, nagy tömegben előállítható, egyszerűen beszerezhető alapanyagból, jól ismert, hatékony technológiával. Ezáltal olcsó, a társadalom széles rétegei számára hozzáférhető mindennapos használati cikké vált az agyagpipa. A választék magától értetődően jókora volt. Rövid, egy darabból készült pipáktól a hosszú, egészen a hasig lelógó, több részből összeállított típusokig minden féle-fajta előfordult, egyszerű, dísztelen, olcsó pipáktól a szépen díszített remekművekig egyaránt. A vonuló hadak mellett azután a lakosság is egyre nagyobb mértékben hódolt az új, "nemes szenvedélynek". A kiváltságosok költséges passziója lassanként a széles néptömegek kedvenc időtöltésévé vált. Egyre nagyobb sebességgel, mind szélesebb körökben terjedt, ahol csak füstölni lehetett mindenütt füstöltek, még a templomban a misék alatt is. Városrendezések és ásatások során előkerülő, ez időkből való leletek közt mindig nagy mennyiségű agyagpipa fordul elő, ami egyrészt mutatja, mennyire elterjedt Európában a használata, másrészt abból adódik, hogy bizony igen kényes, törékeny jószág is egy ilyen szerszám. Érdemes itt megjegyezni, hogy előállítása során ma is lényegében ugyanolyan anyagokat és ugyanazt a technológiát használják mint majd' négyszáz évvel ezelőtt. Használhatóságának legjobb bizonyítéka, hogy egészen az első világháború előtti időkig uralta a piacot, s bár népszerűsége azóta nagyot csökkent, -ma már jobbára csak kuriozitás- továbbra is gyártják, kapható, pipás körökben lelkes hívei vannak.
Ez időkben dohányfajtákból számottevő választék nem volt, elsősorban Spanyolországból származó kanaszter típusú dohány volt forgalomban, de úgyszólván mindenütt próbálták (több-kevesebb sikerrel) termeszteni. A fentebb említett angliai kísérleteken kívül még Skandinávia déli részein is alakultak ültetvények. Jobbára pácolás, kikészítés nélkül a szárított leveleket apróra vágták, morzsolták s úgy használták. Bár Erzsébet királyné flottájának tengernagya, sir Thomas Cavendish már az 1500-as évek végén rájött, hogy a dohányt mézes vagy cukros vízzel (majd később már kevés édesített rummal s whiskyvel is) kezelve mintegy kikészítsék, ez a ragyogó ötlet csak lassan hódított teret. Általános, nagyüzemi alkalmazása az 1800-as évek közepétől kezdődött. Pedig ennek, és az ehhez hasonlatos eljárásoknak az íz-hatás javításán túl egyéb, nem lebecsülendő előnye is volt, mégpedig gazdasági jellegű; a pácoláshoz használt anyagok, folyadékok -felszívódva a száraz dohányba, átitatván azt- jókora súlygyarapodást eredményeztek. Különféle adalékanyagokat a kezdetek kezdetétől fogva kevertek a dohányhoz, például szárított akáclevelet, a szömörcefa őrölt kérgét, sőt, a benszülöttek porrá tört kagylóhéjat és némely fajta hínárt is alkalmaztak e célra.Angliában beléndek és moha keverékét használták mint "dúsító eljárást", a kontinensen elterjedt a somfa és bokor kérgének ilyenféle használata, a fűzfa belső háncsa is sorra került idővel, majd még a vad rebarbara őrölt gyökere is. Az ilyenképpen ízesebbé tett dohány forgalmazásával elérhető gazdasági nyereség azonban messze mögötte marad a pácolás során nyert súlytöbblet által eredményezettnél.
Feltartóztathatatlan hódító útján a dohány Oroszországba az 1600-as évek elején ért el. Elképesztően hamar vált általános szokássá, és hallatlan sebességgel terjedt a füstölés. Aki csak tehette pipált, mindig, mindenütt. Az egyház kezdettől fogva fellépett a dohányzás ellen, s a Romanovok első uralkodói sem késlekedtek sokáig, hogy birodalmukban nemkívánatosnak nyilvánítsák az Újvilágnak eme újdonságát. Szigorú rendeletekkel tiltották, s kegyetlen büntetéssel sújtották a vétkezőket. Csak Nagy Péter trónra lépése után oldották fel a tilalmakat. Nagy Péter, aki maga is pipázott, eltörölte a tiltásokat, szabad utat engedett a dohánynak, ellenben jókora adót vetett ki rá. Az ebből az adóból származó hatalmas jövedelmekkel gazdagította a kincstárat. Erős hatalmi pozíciója ellenére nem kis nehézségek árán tudta csak elérni, hogy akaratát érvényre juttassa; a klérus ugyanis ennek ellenére is ellenezte "ezen utálatos módit".
Az Oszmán Birodalomban is megközelítőleg azonos időben indult hódító útjára a dohány, de füstölésre való felhasználását megjelenése pillanatától kezdve legszigorúbban tiltották. Egyes elméletek szerint hibás értelmezés alapján: az arab és több más keleti nyelvben is a füstöt nem szívja hanem issza az ember. Márpedig a mohamedán Szentírás, a Korán, a bódító hatást célzó ivást főbűnnek tartja. Egyes török uralkodók különösen rossz szemmel nézték a dohányzás szenvedélyének terjedését. Különösen III. Murad (1574-1595) és IV. Murad (1623-1640) szultán lépett föl a dohányosok ellen, elég különös okból: nézetük szerint a gyaurok azért kedveltették meg az igazhívő mohamedánokkal, hogy megritkítsák az utóbbiak sorait, s ezzel bomlasszák a birodalmat. Mindketten hitelt adtak ugyanis annak a népi vélekedésnek, miszerint a dohányzás impotenciát okozhat. Lehet persze, hogy a népi hiedelem a szultántól származott, mindenesetre ez a téveszme sokáig tartotta magát a törökök között. A szultánok a dohányzás ártalmát több pontban törvénybe foglalták. Az impotenciára való utalás mellett a tűzveszélyre is felhívták alattvalóik figyelmét. A szultán rendfenntartó janicsárjai szívesen rajtaütöttek azokon a kávézókon, ahol rendszeresen füstöltek. Az ilyen helyeket a rendőrség valójában nem nézte jó szemmel, mert a ráérő igazhívők gyakran itt gyűltek össze szidalmazni az udvart és a kormányt. III. Murad szultán kegyetlen zsarnok volt; öt öccsét ölette meg. Szokása volt, hogy időnként ellenőrző körutakat tegyen a sötét éjszakában. Nevelési célból egy alkalommal lefogatott egy pipázáson rajtakapott katonát: miután orrát átfúratta, a lyukon áthúzatott egy pipát, és a szerencsétlen embernek így kellett végigmasíroznia a városon egész az akasztófáig, ahol másnap felkötötték. A XV. század elején egész Európán végigpusztító pestis terjedésének sebességével vetekedve terjedt a dohányzás, pipázott a nép; öreg és fiatal, gazdag és szegény egyaránt. Néhány évtized alatt Európa szerte elterjedt a dohány mint élvezeti cikk, az 1600-as évek végén már mindenütt ismert, éltek vele. Pipált és burnótozott aki csak tehette, s mind szélesebb körűvé vált a gyógyászati alkalmazása is. Szigorú tilalmak, üldöztetés, helyenként kegyetlen büntetések sem állták útját, Amerika után immáron Európában is meghonosodott. Mindezekkel egy időben, a dohányzás terjedésével párhuzamosan növekedett az ellene szavukat felemelő, azt károsnak tartók kara. A fejlődésének korai szakaszában tartó modern orvostudomány nem fejtett ki érdemleges ellenpropagandát, már csak az okból sem, mert mint gyógynövényt igencsak használták, azzal azonban a tudós doktorok majd mindegyike egyetértett, hogy a sok füstölés egészséges nem lehet, merthogy "bekormozza az agyat". ( A "bekormozásban" igazuk is volt, csak a károsodást elsődlegesen szenvedő szerv dolgában lett kissé pontatlan a találgatás. Száz esztendő múltán azonban már jól diagnosztizálták a túlzott mértékű dohányzás és bizonyos légúti ártalmak összefüggését.) Hatékonyabb ellentevékenységet fejtett ki az egyház, természetesen alapvetően és elsősorban hitbéli alapokról, tételekből kiindulva: az őrdöggel való paktálást, purgatóriumot, örök kárhoztatást emlegettek, tán még kiátkozások is történtek ennek címén. Meg kell hagyni, nem egészen eredmény nélkül; apránként megszűnt e "fertelmes métely" a templomokban - legalábbis a misék alatt. Nemcsak a hívők, de a papság köreiben is dívott ám a burnótos szelence! Olyannyira, hogy VIII.Urbán pápa 1624-ben bullát adott ki, melyben kiközösítéssel fenyegette a papokat, akik Istentisztelet alatt burnótozni merészeltek. Majd száz esztendeig volt érvényben ez a tilalom. XIII. Benedikt pápa hatálytalanította, aki maga is híve volt a dohánypor ilyetén élvezetének.
Folytatása következik
|
 |
