| |
Ma a Stanwell név pipa, s tartozékok kapcsán, majdhogynem fogalom, azon kevés gyártók egyike (ha nem az egyetlen a még existálók közt), akik bár alapvetően gépi úton csinálják pipáikat, szériagyártást folytatnak, kivételesen széles választékukban egyaránt található úgy szerényebb, egyszerűbb, kisebb árú, mint kivételes minőségű, drága darabok. Megbízható, stabil márka, jó minőség, jó áron, széles skálájú árkategóriákban. Gondos megmunkálás, jó garanciális feltételek; értéket kap a pénzéért a pipás, ha Stanwell-t vesz. Pipáik jól konstruált, jó arányú darabok, szinte mindegyik magán viseli a gondos, szakértő formatervezés, a szakértelem s a nagy gyakorlat jegyeit. (Reklámot csinálni nekik eszem ágában sincs, távol álljon tőlem! Továbbá; hogy szuperlatívuszok csillogását cseppet elhomályosítsam, meg kell jegyezzem, hogy az utóbbi években, úgy kb. a '90-es évek második harmadától, találkoztam bizony gyengébbnek titulálható darabjaikkal elsősorban az alacsonyabb s közép árkategóriájú szériáikból.)
Mindezt hogyan érték s érik el, hogyan csinálják, mi van hírnevük, termékeik mögött? Érdemesnek tartom a "Stanwell"-t mint pipagyártót s mint jelenséget is, röviden, néhány sorban, a teljesség igénye nélkül megvizsgálni, hogyan s miért alakult ez így, s ilyenné.
Nem sokkal a háború kezdete után, megszállás és nagyon hideg tél járt 1942-ben Dániában is. Még a legszükségesebbek megszerzése is komoly erőfeszítéseket igényelt. Tüzelőhöz, élelemhez, még csak hozzá lehetett jutni, de gyógyszert kapni például, egyre nehezebb lett. A gyarmatárúk, s így a dohány importja is, elébb erősen akadozva, nehezen ment, majd teljesen megszűnt. Sanyarú idők jöttek a dohányosokra. Dehát az ember olyan fajta (hátmég ha pipásról van szó), hogy a megpróbáltatások nem egykönnyen riasztják vissza. Lassanként csak kialakultak az utak, kiskapuk s egyéb megoldások, ha keservesen is, de csak tudott dohányt szerezni aki akart.
Hanem pipát, amiből a drágán s nehezen szerzett dohányt elszívni lehetne, na azt azután teljes egészében lehetetlen volt kapni, szerezni, még aranyért sem. Sem kész briarpipák, sem alapanyag importjáról nyilvánvalóan szó sem eshetett, a briar nemcsak hogy hiánycikk lett, hanem egyszerűen eltűnt, megszűnt létezni.
Ahogy a dánok mondják (szabad fordításban kb.): "mikor a legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség". Egy Kyringe nevű faluban működött egy fűrésztelep, aholis a tulaj, bizonyos Poul Nielsen, facipők, klumpák talprészét gyártotta. A műhely jól felszerelt és elégséges gépparkkal rendelkezett, Poul Nielsen pedig egy szemfüles, vállalkozó kedvű, jó szakember volt, hát nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjön; ha a briart megpróbálja valamely alkalmatos fával helyettesíteni, bizony megoldást találhat az áldatlan állapotra, hogy pipásoknak pipa nélkül kelljen tengődniök. (Tulajdonképp minden, a pipagyártáshoz szükséges gépe is megvolt) A bükkfát választotta, rajzolt, tervezett egy egyszerű fazonú, jó arányú Bulldogot, s próbaként nekikezdett néhányat, egy aránylag kis szériát fabrikálni. (A csutora ebonit anyagához is relatíve egyszerűen, briarhiány miatt bezárt pipagyártók raktári készleteinek felvásárlása útján jutott) Bár a megoldás kényszermegoldás volt csak, a siker a vártnál jóval nagyobb lett. Mint a cukrot hordták el a próbaszéria alig száz darabját. Félévbe sem telt, s a piaci igények kielégítésére a termelés napi 2000 darab lett, ami időszakonként 3-4000-re is felugrott.
A háború végetértével azután apránként ismét megindulhatott a briarpipák importja, s lehetőség nyílt az alapanyagot, a briart is importálni. Nielsenék nem késlekedtek a szükséges üzleti kapcsolatokat megteremteni, a briar feldolgozására alkalmas technológiát kidolgozni s a termelésüket átállítani. Első osztályú, kitűnő minőségre kényesen ügyelve, valamint ügyes piacpolitikával azonnal betörtek a dán piacra. Rövid idő elteltével megjelentek, sikert arattak s elterjedtek Nielsenék pipái Svédországban, Németországban és Svájcban is. (A nemzetközi piacra való bekerülést nagyban segítették Nielsen kiterjedt kapcsolatai s nem utolsó sorban nyelvtudása; a háborút megelőző időkben ugyanis sokat dolgozott Angliában és Németországban is. A svájci piacon keresztül azután, az 50-es évek elején, az amerikai piacra is sikerült bekerülni)
Ebben az időben még Anglia uralta a világ pipa piacait (mindenképp minőségi pipák esetében), egy jó pipa csak angol lehetett, valamire való pipa mind Angliából származott s következésképp angol neve volt. Hogy a nemzetközi piacon minél erősebben megvethesse a lábát, Nielsen felvette a Stanwell nevet mint második családnevet, s azontúl Nielsen Stanwell-nek hívták. Túl azon, hogy így pipáinak egy angol csengésű nevet adhatott - mint az a későbbiekben megmutatkozott- a márkavédelem is sokkal egyszerűbb lett így.
A hatvanas évek közepére a termelés olyan volument ért el, hogy a Kyringe béli üzem bizony szűk lett. 1965-ben egy közeli, Borup nevű helységben lévő tejüzem bezárt, Stanwell megvette a létesítményt s áthelyezte a termelést oda. Pár évre rá egy minden szempontból modernebb, jókora (2200 négyzetméteres) üzemrésszel bővítették a gyárat (mert mostmár gyárról beszélhetünk), s ettől kezdve Stanwell csillaga magasba szökött. Uralta a dán piacot, s igen jó híre, renoméja volt minden jelentős nemzetközi piacon is. (A fáma tudni véli, hogy egy ízben Prime Minister Harold Wilson, aki passionate pipesmoker volt, egy hivatalos látogatás alkalmával Koppenhágában pipát vásárlandó, mondta: "Komoly angol pipát akarok, azt hiszem egy Stanwell-t veszek...")
E sikersorozat "titka" véleményem szerint elsősorban a minőségre való törekvésben keresendő (mint fent említettem vannak olcsó darabjaik, magától értetődően pl. gyengébb erezetűek, vagy felszínhibásak etc, de még azok sem egyértelműen rossz pipák), továbbá ügyes piacpolitikájuknak, és természetesen a körülmények részükre szerencsés alakulásának.
Ezeken kívül azonban, van még egy dolog, amit ebből a szempontból jelentősnek (ha nem meghatározónak) tartok, mégpedig az, hogy Stanwell-ék a dán pipagyártó kismestereket soha nem tekintették konkurenciának, és soha nem léptek fel ellenük úgy, mintha azok lennének. Éppen ellenkezőleg; mint ragyogó lehetőséggel, mindig éltek egy mester tudásával, tapasztalataival, szakmai és művészi képességeivel. Aktívan és nagy mértékben együttműködtek velük, de mindemellett nemcsak hogy nem akadályozták, hanem hagyták, még támogatták is őket a saját, egyedi és független pipafaragói tevékenységüket folytatni. Ilyenformán Stanwell szériáiban nagy számban található olyan sikeres design, "telitalálat", ami világszerte elismerést aratván a legjobb reklám lett a cégnek, s amit nem a cég alkalmazott mestere kreált, hanem valamelyik önálló mester, megbízásból.
Az első ilyen a sorban a skandináv pipakészítők nestora, Sixten Ivarson (aki mellesleg svéd volt, de Dániában élt s tevékenykedett), aki a '60-as évek elejétől dolgozott Stanwellnek. Az ő ötletei, tervei eredményezték a kezdeti idők legsikeresebb darabjait. Őutána azután a legjobb dán pipakészítők egész sora rajzolt, tervezett ragyogó, sikeres modelleket Stanwellnek. Így például Anne Julie, Jess Chonowitsch és Tom Eltang, aki saját tevékenysége mellett még ma is dolgozik Stanwelléknek.
1982-ben meghalt Poul Nielsen Stanwell, még megérte, hogy gyára éves termelése jóval 100 000 darab fölé emelkedjen. Érdekességképpen: ezeknek mintegy harmada homokfúvott.
Stanwellék egyik, ha lehet azt mondani; specialitása, a homokfúvott pipák. Vannak szakértők és szakmai tekintélyek, akik szerint homokfúvó módszerük, technológiájuk a legjobb a világon, mindenképp a szériagyártók kategóriájában. Ezt a legékesebben bizonyítja, hogy saját pipáikon kívül napi 500-600 darabot megrendelésre homokfújnak, más pipagyárak és pipakészítő mesterek megbízásából. (Még olyan igényes megrendelőik is vannak mint pl. Bo Nordh, a nagyhírű svéd mester)
Egy másik említésre méltó eljárásuk, metódusuk az ezüst (vagy sárgaréz) gyűrű a száron. A módszert 1978-ban vezették be "Sterling" nevű szériájukon. Egy ca 1mm vastag gyűrűt applikálnak a szárra, süllyesztve, olyan módon, hogy a fém és a szár külső felületének fája közti átmenet igen precízen egy síkba esik. Ez a módszer eltér például az angolok módszerétől, akik egy sokkal vékonyabb gyűrűt a szár végén ráillesztenek a fára, így azok nem egy síkban állnak.
A kezdetektől fogva csak jó minőségű briargyökereket vesznek, s mindig onnan, ahol legjobb árért kapják, nincs állandó szállítójuk. A gyökereket beszerzés után egytől három évig hagyják száradni, nyilvánvalóan a gyengébb minőségűek rövidebb száradási idő után egyszerűbb minőségű pipák alapanyaga lesz, míg a jobb tulajdonságokkal bíró, válogatott, hosszabb száradásra hagyott gyökerekből magasabb kategóriájú és drágább darabok készülnek. Általában kb. egy esztendei termeléshez elegendő gyökeret tartanak raktáron.
1992-ben, fennállásuk 50 esztendős évfordulójáról egy hat darabos szériával emlékeztek meg, egy modell mindegyik évtizedből. Az első darab magától értetődően a '42-ben gyártott Bulldog kópiája, az '50-es és '60-as esztendőket Sixten Ivarson két remek darabja reprezentálja. A '70-es éveket Anne Julie, a '80-asokat Jess Chonowitsch egy egy igen szemrevaló alkotása képviseli, míg a század utolsó évtizedét jelképező modell Tom Eltang munkája. (Mod.nr: 199, egy kivételesen jó arányú Biliárd, hatszögletű szárral) Mindegyik modell négy öt féle variációban.
Remek katalógusuk van, azt nem tudom interneten keresztül lehet e rendelni, de ha írsz nekik ingyen és bérmentve küldenek. Címük: Stanwell, Kimmerlevvej 28. 4140 Borup, Dánia
Leonidas
 ugrás az előző oldalra
|
|
