A másik forma a törököktől származik; rajtuk keresztül került hazánkba is, ahol igen komoly kultúrája alakult ki. A holland típussal ellentétben itt csak a fej készült agyagból, rajta gyakran réz vagy ezüst kupak, amit külön mesteremberek, a piparezezők készítettek. Szára hosszú, néha extrém módon (a híres debreceni longissimáké akár 80 centis), meggyfából (egész pontosan sajmeggyből (Cerasus mahaleb - cserjetermetű, karsztbokorerdőkben élő, illatos, fehér virágú növény, apró, kerekded levelekkel)) készült, melybe a furatot felforrósított, erős dróttal égették bele. Szopókája szaruból készült; a szárat és a szopókát a hengeres csutora fogta össze. A fej különlegesen tiszta, finom agyagból készült, különböző díszítésekkel. Mázat nem alkalmaztak, mert ez gátolja az agyag lélegzését, eltömíti a pórusokat, ezenfelül gátolja a tisztítást is. Az agyagba ugyanis idővel beeszi magát a kondenzátum, amit a legegyszerűbben úgy lehet eltávolítani, hogy a pipafejet tűzbe dobjuk és jó ideig égetjük. Ez esetben azonban a máz tönkremehet és elrondíthatja pipánkat. Az egyszerű kialakítás mellett léteztek különleges, duplafalú fejek, ahol a két fal közötti rés a jobb hűtést szolgálta. Másik érdekes típusa a csibuk, melynek feje laposabb, tömzsibb; piparostélyt tartalmaz. A csibukba szinte porrá morzsolt, nedvesebb dohány való.

Fellegváruk Debrecen és Selmecbánya volt; itt található meg a legmegfelelőbb alapanyag.

Manapság beszerezni nehéz: valódi cseréppipát már nem gyártanak, régiségboltokban, igényesebb pipaboltokban ha akad olykor egy-egy használt példány. Azonban szuvenír gyanánt ma is készítenek többé-kevésbé használható, olcsó utánzatokat; bazárokban, vásárokon fellelhetők (képünk is egy ilyet mutat). Ezek általában mázoltak, erősen díszítetek, száruk esztergált diófa, szopókájuk bakelit. Füstjük intenzívebb, forróbb, mint az eredetieké; szívásuk nehéz a nem megfelelően kialakított füstjáratok miatt.

csutkapipa

A csutkapipa bizonnyal minden pipafajták közt a legolcsóbb. Nem ad a gyökér vagy tajték pipákhoz hasonlítható jó ízt, de (talán meglepő módon), nem is marad sokkal el mögöttük. Az ízbeli különbség nem horribilisen nagy és semmiképp nem áll arányban árbéli különbségükkel.

Bátran állíthatom, hogy megállja a helyét még kényes ízlésű pipások (ezalatt nem trendvadász sznobok etc. értem) gyűjteményeiben is. Sok híve, lelkes rajongói voltak, tán vannak is még, véleményem szerint nem megalapozatlanul. Kellemes változatosság (például langymeleg nyári estéken, enyhe kora őszi délutánokon) rápöfékelni egy kukoricapipára valami sima, egyszerűbb tiszta ízű dohánnyal. (Ki ne emlékeznék Mark Twain süvölvényeinek s az ő kukoricapipáinak értő, érző, meleg hangú leírására)

Csutkapipának hátránya egy azért csak van; viszonylagosan rövid élettartama. (Másik hátrányát, nevezetesen, hogy biza eléggé csúnyácska úgy első mustrára, azt meg sem említem, mert az akörüli lamentációk feleslegesen sok idő és hely elfecsérlését igényelhetik.) Mindazonáltal egy jól használt és megfelelően karbantartott darab hónapokig is eltarthat. Hátmég ha nem csak egyet nyúzunk feszt, hanem többet felváltva használunk, nagyobb lehetőséget adva így a pipának, hogy száradhasson. Merthogy ez helyes használatának egyik titka: hagyni kell száradni, szellőzni, nedvesen szellőzetlenül hamarább tönkremegy.

A kukoricacsutka pipa amerikai eredetű, nem tudni, hogy tulajdonképpen milyen régen használatos, iparszerűen 1869 óta gyártják.

Középnyugatról, az ott lévő óriási kukoricatermő területek szívében fekvő Missouri államból jön, innen ered a pipa kissé megtévesztő megnevezése is, a pipákon (vagy még inkább a rájuk ragasztott márka matricákon) ugyanis általában ez áll: "Missouri Meershaum". (Ami egy ravasz, agyafúrt reklám/üzleti fogás, nem egyéb; nyilvánvalóan semmi köze a kukoricacsutkának a meerschaumhoz) Ott egy Washington nevű község kukoricatermesztő földművesei jöttek rá, hogy a kukoricacsutka alkalmas és könnyen fellelhető alapanyag, ami tökéletesen megfelel olcsó és használható pipa iparszerű gyártásához.

Idők során a termelők sikerrel kísérleteztek, és létrehoztak egy, a célnak ragyogóan alkalmas speciális fajtát, ha nem tévedek "Collier" kukoricának nevezték el. Ennek a fajtának egy hónappal tovább tart az érési ideje mint a többinek, jóval keményebb csutkája terem, ami méretre is nagyobb.

Mielőtt a csutka feldolgozásának nekikezdenek, annak pár évet, de legkevesebb kettőt, száradnia kell, hogy a fáét lehető leginkább megközelítő, ahhoz hasonlatos struktúrát és keménységet érjen el. A pipa előállítása javarészt, majdhogynem teljes egészében, gépi úton történik. A csutka külső felét drótszálas csiszolókoronggal letisztítják, lecsiszolják, a felszín puhább vagy nem egyenletes részeit kigittelik, majd kifúrják a tűzteret. Az így kimunkált fejet fényesre polírozzák (már amennyire az hagyja magát), utána a tűztér fenekének magasságában apró lyukat vágnak, amibe a szárat illesztik. Ez a szár azután lehet bármi arra alkalmatos anyagból és megmunkálással, a nádszáltól az egyszerűen esztergált fa száron keresztül az igényesebbre alakított csont vagy fém munkákig akármi. A csutorára ugyanazt mondhatjuk mint a szárra; bármi lehet. Általános azonban, hogy nem drága, egyszeri használatos anyagokból, könnyen, olcsón gyártható módon készítik. A szériapipákon rendszerint fröccsöntött vagy préselt műanyagból van. Többféle méretben gyártják, pár centis fejmagasságtól a jó félaraszosig mindenféle megtalálható.

Előnyei egyike, hogy nem kell bejáratni, első tömettől kezdve finom, hűvös, száraz füstöt ad. Miután a kiszárított kukoricacsutka jókora abszorpciós képességgel bír, az égés során keletkező nedvesség zömét magábaszívja. Mindaddig míg nem telítődik, apránként élvezhetetlenné válik, forró, nedves, savanyú füstöt ad. Akkor azután el lehet dobni, s újat kezdeni színi. A bruyeréhez hasonlatos keményre égett kéreg, ami a tűztér falát védi, nem képződik, ahelyett egyszerűen szétég, puha porózus szénréteg alakul ki, amit óhatatlanul kikapar a pipás a hamu ürítésekor.

Summa summárum, beszerzését, kipróbálását s használatát csak ajánlani tudom, ha nem irreális elvárásokkal kezdesz neki, nem csalódsz benne. Mint azt már több ízben is hangoztattuk; a változatosság etc., egy kukoricapipa egyébként sem teszi a pipálás szubtilis élvezetét egyszerűbben magyarázhatóvá.

Leonidas

csutkapipák

vízipipa (nargileh)

Vízipipa, ja, nagy tudomány. Állítólag a pigmeusok (busmanok?) Afrikában már jóval Kolumbusz előtt vízipipát szíttak. Magától értetődően nem dohányt füstőltek benne, hanem kendert. Csinálták mindenből, amiből csak lehetett, bizonyára a legegyszerübb s legjobb a kókuszdióból való lett. Neve is erre utal, nargilé, mintha perzsa vagy hindi nyelven jelentené a kókuszdió száraz héját. Afrikában, Kis Ázsiában, Indiában etc elterjedt, Európában nem igazán honosodott meg. Vajon miért?

Most arról a nargiléról beszélek, amit mint sztereotip típust, bizonyára mindnyájan láttunk már, ha máshól nem hát Ezeregyéjmesék illusztrációiban. Arról, aminek formája, -egyszerűség kedvéert- mint egy szárral felfelé, fején talapzaton álló egyenes szárú lopótök.

Anyaga: fém váz, állvány, üveg viztartó, festett bör fa textil etc díszítés, textiliával borított spirális kivezető füstcső, fa csont vagy bakelit szopókával. (Legkissebb alkatrész is díszitve, cizellálva)

Szerkezet: alul lábakon vagy állványon nyugvó öblös, gömbölyű üvegedény, víztartó, abban viz szintje alá az üveggömbre szerelt függőleges szárból belóg egy cső, aminek felső végén, csavaros fém megoldással helyezkedik el a kivehető, rendszerint fémből, de láttam már kőből is, való "pipafej", (alatta jókora karima, tálca, ami az esetleg kihulló hamut, parazsat felfogja) Ez a cső vezeti be a füstöt a viz alá. Egy másik cső, nyílása a viz felszine felett, ez a cső vezeti ki a viz felszine felett meggyűlt füstöt, ez a tulajdonképpeni füstcső, amelyik azután egy olyan (nem tőrvényszerűen hajlékony) csőben fólytatódik, amék a szopókában végződik. Az egész masinéria valamennyi illesztése hermetikusan kell záródjék, ami parafa, nedves vászoncsík etc tömítések segítségével van megoldva. Sehol semmi gumi, az nagyon snassz.

Működési elve egyszerű. Amikor beleszívsz a pipába, a viz feletti légnyomást csökkented, ami a fejből az égő parázson keresztűl a füst vizbe való áramlását eredményezheti. Azesetben persze, ha kellően légmentes a konstrukció.

Kikészítésének hallatlanúl sokféle változata van. Primitív manufakturális souvenir típusútól a kövekkel díszített, alkalmasint csodás szépségű, nagyszerűen díszített darabokat látni.

Működtetni (merthogy evvel azt kell) pedig következő képpen: Vizesedénybe vizet, mennyiség, szint jelöléseket betartani ajánlatos, túl sok víztől nehéz ám szívni. Ha a vízre pár virágszírmot szórnak, az kellemes látványt ad amint a buborékok tetején táncólnak, egyáltalán, vagy csak elhanyagólható mértékben befolyásólja a füst ízét. Azután pipafejbe dohányt tömnek. Török vagy egyéb keleti, átlagosnál nagyobbra vágott, majdhogynem leveles, jócskán nedvesebb dukál, de működik bármi egyéb fajtával is. (Csak másként, más bukéval) Mindezekután jön a begyújtás. Nem rágyútás, nem meggyútás. Izzó faszén darabot/darabokat dohányra helyezni, abba belefészkelni. S azután intenzíven, nem túl nagy de erős, szapora szippantásokkal, mig tűzre kap, s füst jön a csőből. Parazsat folyamatosan életben kell tartani, alkalmasint cserélni, mert dohány maga nehezen tartja meg. Igy kezd neki az ember.

Szívni lassan, lehetőleg tüdőből kell, füstje teljesen hűvös, aki nem szokta hamar elbódúl tőle, mert a faszénből (még gyakorlott dohányosnak is szokatlan) óhatatlanúl kevés széngáz kerül a füstbe. (Ezért én izzó faszén helyett a kandallóból szoktam darab már nem lánggal égő de még jól parázsló zsarátnokot kipiszkálni s azt használni. Gyakrabban kell ugyan cseréljem, hogy állandóan élő parázs legyen, de kevesebb széngázt nyelek, s jobb ízét érzem) Íze friss, tiszta, az én izlésemnek cseppet halovány. A vizen átbugyborékoló füst nyílván veszít ízt adó anyagaiból. Minden esetre, jó vasárnapi kuszkusz, bárányhúsos piláf, kandírozott gyümőlcsök s pofa zamatos sör után nagy élvezet.

Nargiléh szívás közben semmi egyebet nem tesz az ember, semmi egyébre nem figyel, csak pipál. Kellő gyakorlattal bíró pipás ha kedve úgy adja, hát félálomszerű állapotban mintegy meditál. Ha akar. Az azonban bizonyos, hogy remek, nyugtató kikapcsolódás. Feltétlen próbáld ki ha teheted.

Leonidas

Leonidas remek összefoglalója után következzen néhány gyakorlati tanács.

beszerzés

Nálunk is több helyen van lehetőség vízipipa kipróbálására. A legismertebb a budapesti Ráday utcában található Shiraz perzsa étterem, de az igényesebb teaházakban (Mozaik, Vörös Oroszlán) is hozzá lehet jutni, 1000 forint körüli áron, ami meglehetősen borsos, ahhoz képest, hogy Arábiában az éttermekben ebéd után ingyen kihozzák nekünk.

Némileg nagyobb befektetéssel természetesen vásárolhatunk is egyet otthoni használatra. Majd minden, jobban felszerelt dohányboltban felbukkannak olykor kisebb, fémből készült darabok. Azonban ha tehetjük, inkább komolyabb, üvegedénnyel ellátott, nagyobb példányt vegyünk, lehetőleg az arab vagy török gyártmányokat részesítsük előnyben a nem kifejezetten dohány szívására tervezett, apró indiai darabokkal szemben. Budapesten két helyen, a Práter utca-Nagykörút sarkán lévő zöldséges-boltban és a Karinthy F. úti 6-os villamos megállójával szembeni élelmiszerboltban van jelentősebb választék belőlük.

A vásárlásnál alaposan vizsgáljuk meg a készséget. Győződjünk meg róla, hogy valóban használható pipával van dolgunk, nem csak szobadísznek való imitációval, mert az ilyen is elég gyakori. Az egész szerkezetnek légmentesnek kell lennie. Ezt úgy ellenőrizhetjük, hogy a dohánytartó edényt befogjuk és a csőbe beleszívunk. Ha szelel, szereljük szét a pipát (az arab eladók általában elég készségesek), és egyenként vizsgáljuk meg az alkotóelemeket, hasonló módszerrel. Leggyakoribb hiba a cső defektje szokott lenni. Ha a fém állványzat és az üvegedény találkozásánál, illetve a kerámiából készült dohánytartó illesztésénél nincs megfelelő szigetelés, ezt házilagosan még orvosolhatjuk megnedvesített ruhadarabbal betekerve a megfelelő részeket.

A dohány izzásban tartásához szükséges széntablettákat többé kevésbé folyamatosan beszerezhetjük az említett helyeken, illetve a bevásárlóközpontok Bahia üzleteiben (ezekben viszont pofátlanul drága). A kifejezetten vízipipába való dohányt szintén az arabus boltokban keressük. 250 grammos kiszerelésben kaphatók, nagy ízválasztékban (alma, sárgabarack, cseresznye, eper, méz, jázmin, rózsa, stb. Személy szerint az almaízűt tudom ajánlani mindenkinek). A dohányt légmentesen záró edényben tároljuk, lehetőleg a hűtőszekrényben, mivel így lehetséges a lekvárszerű állag megőrzése.

használat

Először is töltsük meg hidegvízzel az edényt. Általában szokott rajta lenni valamilyen dekoráció, ami a megfelelő mennyiséget jelzi, ezt tartsuk be.

Utána szereljük össze a készséget, gondoskodjuk a szigetelésről, és a konstrukció légmentességéről a fent leírt módszer szerint.

A dohánytartót tömjük meg a dohánnyal, közepesen tömören. Vegyünk egy körülbelül tenyérnyi alufóliát. Ezzel fedjük le a dohánytartót, szorítsuk rá a dohányra, és az érintkező felületet sűrűn, lukasztgassuk ki fogpiszkáló hegyével. Erre a pufferre azért van szükség, hogy tompítsa a szén ízét. Ha a szenet közvetlenül a dohányra tesszük, valamelyest kaparósabb, intenzívebb a füst.

Megfelelő fémcsipesszel fogjuk meg a szenet és gyújtsuk meg. Egy darabig csillagszórószerűen szikrázni fog, aztán átmegy izzásba, ilyenkor rátehetjük a dohányra, illetve egész pontosan az azt burkoló alufóliára. (Ez a művelet meglehetősen sűrű és kellemetlen füsttel jár, ezért célszerű szabadban, vagy kitárt ablaknál végezni. Ügyeljünk a tűzvédelmi megfontolásokra, lehetőleg ne függöny mellett, papírkosár fölött próbálkozzunk. Véletlenül se érjünk hozzá az izzó szénhez, illetve a pipát úgy helyezzük el, hogy esetlegesen földőlve ne gyújthasson fel semmit.)

Nekikezdhetünk a tényleges pipázásnak. Pár percig eltart, mire a dohány átizzik és megfelelő mennyiségű füst képződik. Tekintve, hogy a füstje teljesen szobahőmérsékletű, és harmatgyenge, nyugodtan lehet, sőt célszerű tüdőből szívni. A pipát célszerű földre állítani és körbeülni, vagy kényelmesen leheveredni megfelelő távolságban. Fújni lehetőleg ne fújjunk bele, bár a legtöbb pipán van egy biztonsági szelep, ami ilyenkor megakadályozza, hogy víz érje a dohányt. A parázs életben tartásáról a szén gondoskodik, amit néha odébb rakhatunk, hogy az el nem égett dohánydarabokat is érje, illetve alkalmasint cseréljük ki.

etikett

A nargile igazi társasági dohányzóeszköz; füstje annyira gyenge és illatos, hogy akár nemdohányzó ismerőseinket is megkínálhatjuk vele. Az európai pipával ellentétben egy vízipipát egyszerre általában többen szívnak. Vannak kifejezetten ebből a megfontolásból készített, többcsövű jószágok, de nálunk főleg az egyszemélyes változatokat lehet kapni. Ez persze ne akadályozzon meg minket abban, hogy körbeadogassuk. A hivatalos etikett szerint azonban mindig lefelé tartva és mindig jobb kézzel. Más források szerint egyáltalán nem szokás direkt módon átadni, csak egyszerűen letenni a csövét.

karbantartás

Ha a teljes tömetet elhasználtuk, hagyjuk lehűlni a készséget, majd szereljük szét. A vizet öntsük ki, az edényt öblítsük át, a dohánytartó részt mossuk ki. Mosogatószerek alkalmazásától tartózkodjunk. Az alkatrészeket hagyjuk tökéletesen megszáradni, mielőtt összeszerelnénk.

Vix

  ugrás az előző oldalra