| |
hogy jobban érthető legyen egy briar pipa
A jó briar pipa két legalapvetőbb s talán legfontosabb tulajdonsága, hogy könnyen s jó eredménnyel legyen kiégethető/bejáratható, s ha már kiégetődött/bejáratódott, hát jó ízt adjon. Egymással e két tulajdonság, s az azokat meghatározó tényezők sokban összefüggnek.
Mikor könnyen s jól bejáratható a pipa? Ha jó minőségű, jól kezelt, jól megmunkált alapanyagból van, s jól kimunkált, jó arányú a szerkezete. A "jó minőségű" alatt elsősorban megfelelően kemény, tömör, megfelelően szárított (és kiszárított), "érlelt", s lehetőség szerint jó erezetű alapanyag értendő.
A "jó íz" alatt pedig tiszta, kellemetlen mellékízektől mentes, nem keserű, nem savanyú, nem fanyar, nem csípős, nem etc.
Ezt elérni, ezeket a tulajdonságait egy új pipának kialakítani, elsősorban kifogástalan alapanyag használatával lehet. (Sárból nem lehet aranyat ?) Ezen felül pedig, hosszú gyakorlaton alapuló nagy szakértelem, és aprólékos, időigényes munka szükségeltetik.
Minél kisebb mértékben bír ezen tulajdonságokkal, annál kevésbé briar pipa a pipa. Miért? A magyarázat egyszerű:
Mint csaknem minden növényi anyag, úgy a briar is tartalmaz savakat, savas nedveket. Minél kevésbé száraz, magától értetődően, annál többet. (De nemcsak a briar pipafej, hanem a dohány is. Minél szószozottabb annál többet. Úgy a briarban, mint a benne elégetésre kerülő dohányban lévő savak csersavak) A tűztérben végbemenő égés 300 Celsius-fok körüli hőmérsékleten történik, csekély és felületes kémia ismeretek szükségesek csupán ahhoz, hogy megértsük; alkalmasint miért olyan keserves egy új pipát bejáratni. Miért csíp, nyers, keserű, savanyú, élvezhetetlen a füstje, mi több: miért nem lesz soha lágy, száraz, érett ízű.
A parázsló dohány (ami, mint mondottuk, maga is több kevesebb savat tartalmaz) hőjének hatására a briar felületéből kiszivárgó, kipárolgó savas nedvek egy része elég, másrészük gőzzé válik. Ezek az égéstermékek, gázok s gőzök azután elegyednek a dohányfüsttel.
S így azon nyomban megvan a dolgok s azok összefüggésének megértéséhez szükséges két kulcsszó: "sav" és "forró". Ergo, minél savasabb pipafejben minél savasabb dohányt szívsz, annál élvezhetetlenebb ízt ad, és annál penetránsabb bűzt áraszt a füstje. Vagy másik oldaláról; minél szárazabb pipából minél tisztább, érleltebb (az érlelés ideje alatt a savtartalom csökken, elbomlik) dohányt szívsz annál finomabb füstöt kapsz.
Hogy ez a probléma elkerülhető legyen, a pipakészítőknek egyéb dolguk nem lenne, mint hogy jól kiszárítsák a briart mielőtt pipát faragnak belőle. Ha ez nem történik meg, hát megpróbálják a problémát áthidalni, többféle módon is, amiknek során általában a tűztér briar falát s a benne parázsló dohányt egymástól elkülöníti igyekeznek. Mindezt azért, azon a címen, hogy megkönnyítsék a pipa bejáratását. A legáltalánosabban elterjedt az úgynevezett prekarbonizáció, amikoris a tűztér falát valami cukros-szenes alapú keverékkel fedik, kenik be. Avval bíztatnak, megtévesztően bizony, hogy "pre-smoked", meg hogy "no break-in required". Micsoda badarság! Ne üljünk fel neki, nem pre-smoked és igenis szükséges bejáratni.
Ráadásul a prekarbon-szénréteg ha egyenetlenül van felkenve, s alkalmasint vastagabb a kelleténél (márpedig ritkán nem vastagabb) hát megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy ugyan a ráégett dohány jónak mondható kérget alakít ki rajta, de az, ha elébb nem is, hát az első alaposabb tisztításnál, mintegy "bedől", lepattogzik a fa felületről. Egyenetlen felület alakul ki, helyenként szabadon marad a csupasz fa. Minden addigi fáradozás a pipát bejáratni, jó kérget kialakítani hiába volt.
A legjobb, legegyszerűbb módja a bejáratásnak a természetes mód. Mindennémű segédanyagok és praktikák nélkül. Hadd perzselje csak a dohány parazsa, s alakítsa lerakódásaival együtt a tűztér tiszta fa falába azt az annyira áhított kérget. A füst s a pipa ízét, a briar s a benne égő dohány együtt adják, ne valami szenes kulimász keltsen illúziókat. Egyébként is; ha a szén a briarnál jobb pipaalapanyag lenne, hát abból lenne a pipa, nem fából.
Nézzük most sorjában, hogyan jut el a briar addig, hogy bejáratni nekiállhatunk, hogy mint már pipára, először rágyújtunk.
Feldolgozásának menete avval kezdődik, hogy a hangabokrot tövénél elfűrészelik, s a gumót kiássák a földből. Felületéről a belőle kinövő gyökereket, hajtásokat, hibás, használhatatlan részeket levágják, majd a tiszta fáig lepucolják. Ebben az állapotjában nevezik a gumót Green Briar -nak.
A fűrészüzemben válogatás, osztályozás következik, ezt az osztályozást már hozzáértő szakember végzi. A mester a gyökér méretétől, formájától, állagától, erezetétől függően szabja meg s jelöli be, hogyan, milyen méretű s fórmájú darabokra legyenek a gumók fűrészelve, hasítva. Figyelembe kell többek közt venni, hogy a gumó nem teljes egészében azonos állagú, bizonyos részei a többinél gyengébb minőségűek. Így például a felső része, ahol a szár belőle kinő, az satnyább, puhább, alig erezett, pipának ritkán megfelelő. (Ezért sem tanácsos olyan pipát venni, aminek gyenge, vagy nagyon ritka az erezete)
Az ilyenképp kapott, mintegy durván kialakított tömböket vagy blokkokat Ebauchon-nak hívják.
Ezeket a blokkokat azután jókora rézüstökben hosszú ideig, 1-2 napig lassú tűzön főzik. Egyrészt hogy a tulajdonképpen még élő gyökeret "megöljék", másrészt pedig, hogy a benne lévő növényi nedveket, szaftokat, savakat etc, abból a lehető legteljesebb mértékben kivonják. Vehetjük úgy is, hogy ezzel a folyamattal kezdődik a briar "érlelése", amely folyamat azután a kész pipa kellő bejáratásával ér véget.
A főzés után az ebauchonokat újfent minőségi osztályozásnak vetik alá, gyártónként változóan, általában három, négy kategóriát állapítanak meg. Legalsó a leggyatrább minőség, legfelső a legjobb kvalitás.
Ezen felül a jobb fűrészüzemeknek van egy príma kategóriája. Ahová is, magától értetődően, az extrém kvalitású blokkok, vagy éppen egész, darabolatlan gumók kerülnek, amiket a többinél sokkal drágábban árulnak, s amikre majd az igényes, jóhírű mesterek, gyártók lesznek a vevők. És azokból készítik extrém kvalitású (és árfekvésű) pipáikat.
Extrém kvalitás kapcsán, néhány szó - a teljesség igénye nélkül - az erezetről.
Briar pipákról lévén szó a helyzet olyan szerencsés, hogy a minőség csaknem minden esetben látható a pipán. Minél sűrűbb, szabályosabb az erezete, annál tömörebb, keményebb a fája, annál jobb minőségű a pipa. Erre az erek által alkotott rajzról, mintázatról az első pillantásra következtetni lehet.
Egyes szakértők és conoisseur-ök az erezet milyenségének döntő jelentőséget tulajdonítanak. Ez gyakorlatom, érzésem s véleményem szerint túlzás, ugyanis a hibátlan erezetű pipák horribilis árai nincsenek arányban minőségi faktoraikkal. (Tagadhatatlanul jobbak, de nem annyival mint amennyivel drágábbak) Szerintem elsősorban az erezet megléte a fontos, s csak azután jöhet annak taglalása, hogy az milyen rajzú.
A pipafej teljes külső felületén egyértelműen meg kell valamiféle rajzolat mutatkozzék, annak hiánya nem kellő minőségű alapanyagot jelez, a pipa a briar gumó silány részeiből készült. Így puhább, gyengébb, kevésbé ellentálló, ilyen pipát megvenni nem szabad.
Ha a konstruálás során a gyökeret úgy sikerült vágni, hogy a fa erezete a pipafej hosszanti tengelyére merőlegesen menjen, ezáltal a teljes külső felületet, 360 fokban, apró pontok, foltok borítják sűrűn el, ez a Birds Nest vagy Birds Eyes mintázat. Ha ez folytatódik a nyakon is, azaz ott annak hossztengelyével párhuzamosan mennek a szálak/erek, az tovább emeli a pipa -mindenekelőtt esztétikai- minőségét és értékét.
Ha úgy sikerült vágni, hogy az erezet a pipa fenekének középpontjából kiindulva folytatódik felfelé az oldalak mentén, s a szálak mintegy közrefogják, bezárják a fejet, ez a Straight Grain. Ha ez folytatódik a nyakon, úgy azon a hossztengelyre merőleges az erezet iránya, tehát a nyak alja és teteje Birds Eye.
Az ilyen erezetekkel készült perfekt darabok nagyon ritkák és csillagászati összegekbe kerülnek, hiszen ezekhez olyan gyökér kell, aminek a kiváló minőségen felül még speciális struktúrája is van.
A középkategóriás pipák zömén az erezet vegyes, jelölésükre használatosak pl. a Cross Grain, Flame Grain, Blend Grain, et c, megnevezések. Az ilyen pipa minősége, a rajzolat egyenetlenségeitől, szabálytalanságaitól csorbát ugyan nem sokban szenved, még príma lehet, jobbára csak az esztétikai értéke marad el lényegesen egy High Graded darabtól.
Vissza az ebauchonokhoz. A kiválogatott blokkokat osztályonként nagy juta zsákokba rakják, s fedett, jól szellőző helyre száradni fellógatják. Ez a szárítás legkevesebb egy esztendőt tart. Vannak fűrészüzemek, ahol előfordul, hogy esztendő teltével a blokkokat egy meleglevegős, mintegy utókezelésnek vetik alá, hogy árúba bocsátás előtt teljesen száraz felületet kapjanak. (Első alkalommal megdöbbentő, micsoda különbség van egy frissen főzött és egy már kiszárított blokk súlya közt. Egy jókora, félökölnyi darab több mint fél kilót nyom szárítatlanul, s tíz deka körül kiszárítva)
A nagy, sorozatgyártást végző gyárak, a standard márkák készítői, felvásárolják az alsó kategóriák zömét, s kevesebbet a felsőkből. Kevés (de van) az olyan nagyüzemi gyártó, aki jobb minőségű, igényesebben kialakítandó pipáihoz kiválogatja a blokkokat, további néhány hónapot, esetleg egy évet, száradni hagyja. Többségük tömegtermelésre szánt, olcsóbb szériák blokkjait nem szárítja, s nem kezeli tovább, rögtön nekikezdenek azok feldolgozásának, pipává formálásának. Jókora gépparkkal, majdhogynem emberi kéz érintése nélkül, automatizált eljárásokkal, kopírmarók s -fúrók felhasználásával folyik a tömeggyártás, egy pipa előállítása néhány percet tart. Vannak gyárak, ahol napi több ezer darab a termelés. Ne is ezt a gyártási módot, hanem a manufakturális feldolgozás menetét vegyük szemügyre.
Igényesebb, jó nevű mesterek, akik egyedi gyártást folytatván a pipáikat maguk faragják, és a "jobb" márkák készítői válogatnak a megvételre ajánlott anyagból. Természetesen így magasabb árat fizetnek, mintha látatlanba, zsákszámra vásárolnának. Az ebauchonjaik feldolgozásának nem kezdenek rögtön neki, hanem tovább szárítják, ?érlelik" azokat. Ez a további szárítás általában egy évnél nem kevesebb, és ritkán több hat évnél.
Azt a bizonyos olajban való áztatást, pácolást (amire eredetileg Dunhill jött rá), mint egy speciális szárítási eljárást hogy közelebbről vizsgáljuk: Tudomásom szerint ma csak két gyártó, Ashton és Ferndown alkalmazza. Az eljárás lényege, hogy a jól kiszárított, nagyjából, durván kialakított, előmegmunkált pipafejet valamilyen olaj keverékben (összetétel, magától értetődően, féltve őrzött titok) áztatják több napig, hétig, amíg az alaposan megszívja magát. Majd a tűztér méretének megfelelő, elektromosan melegíthető tüskékre helyezve azokon szárítják, alkalmasint pár hétig. Az áztatás során az olaj feloldja a fában mindazon maradék (jobbára olajban oldódó) nedveket amik a főzés s a szárítás után még ott megmaradtak, a kellő hőmérsékletű tüskék pedig, apránként mintegy "kipréselik" mindezt a fából. Eléggé rizikós művelet, roppant figyelmet igényel. Elsősorban a megfelelő hőmérsékletre kell ügyelni. A kelleténél alacsonyabb hőmérséklet hatástalan, az olaj zöme a pipafej anyagában marad. A túlhevített, olajos pipafej viszont megrepedezik, széthasad. Mindkét esetben egy, már nagyjából készre faragott és fúrt pipafej, amiben tetemes anyagi befektetés és munka van, mehet tűzifának.
Ezzel a technológiával csinálják ma a legszárazabb, legtisztább briar pipafejeket, s tán említeni sem kell; áraik hatványozottan magasabbak. A módszer előnyei: az így készült pipa roppant könnyű, a tűztér fala sokkal ellenállóbb, miáltal életkora rendszerint hosszabb mint a gazdájáé. Továbbá, bejáratása gyakorlatilag a negyedik - ötödik tömet után kész.
Hátránya, hogy előfordul, hogy a pácoláshoz használt olaj, ha nagyon kis mértékben, alig érezhetően is, de a bejáratáskor, s egy ideig utána, érezhető alapízt ad a pipának. Nagyon enyhén csak, és nem egy kellemetlen mellékíz, sőt, inkább nagyon is kellemes kiegészítője a dohányok majd mindegyikének, kicsit édeskés mogyorós nüansznak mondanám. Gusztusa válogatja; vannak akik ezt az ideiglenes alapízt nem szeretik.
Dunhill, Hardcastle, Castello s néhányan még, szintén alkalmaznak egy olajos szárítási metódust, de ők a kész pipafejet nem áztatják olajba, hanem csak bekenik vele, megmártják benne, s úgy szárítják azután azokon a bizonyos meleg tüskéken. Az eredmény tagadhatatlanul jó, de korán sem annyira, mint az előzőnél. Az is igaz viszont, hogy jóval kisebb selejtaránnyal dolgoznak.
A "pipametszés" sok műveleti lépésből álló, nagy gyakorlatot, ügyességet igénylő, precíziós munka. Attól kezdve, hogy a tűztér s az abból kivezető füstjárat furatai egymáshoz szabott módon kell arányúljanak és elhelyezkedjenek, azon át, hogy a csutora csapja tökéletesen, a milliméter századrészének pontosságával kell illeszkedjen a szárba, addig, hogy a felület megmunkálása hibátlan pipát mutasson, s lehető legtetszetősebb legyen.
Hogy mindez így sikeredjen, a pillanattól, hogy a szárított s nagyolva fűrészelt briar blokk a műhelybe érkezik, addig, míg mint kész pipát az utolsó simításokat felületén elvégezve, szállításhoz csomagolják, cc 80 - 90 lépésből, momentumból álló megmunkálási folyamaton megy keresztül.
Ha nem is mindegyik, de a jelentősebb, a pipa minőségére (s magától értetődően, ezzel együtt árára is) befolyással lehető műveletek után újra és újra ellenőrzés, osztályozás, kategorizálás történik. Így aztán jobban érthető, miért van az, hogy a kézműves módszerekkel termelő kismesterek évi párszáz darab pipát gyártanak csak. (Keresetlenül is, s ha kissé messzire elkalandozva tán, de a Kinai Nagyfal tégláira gondol az ember. Azokra a bizonyos "kék téglák"-ra. Legendásan időtálló darabok. A téglák gyártási eljárása olyan volt, hogy az agyag bekeverésétől addig míg a kemencéből kihűlve kiszedték, ca 12 nap telt el. Megadom, hogy ebben az időtállásban szerepe lehet a malternek is, amivel összefogták, merthogy abba meg rizslisztet kevertek. Összehasonlításként: ma egy tégla néhány óra alatt kész van. Akarhogyan is; azok a téglák még ma is téglák, s a Nagyfal még mindig áll.)
Először a pipafej felső részének kiesztergálása a szár teteje magasságáig, majd a tűztér kifúrása történik meg. Jól centrálva, a fal vastagságát a típushoz, a pipa kívánt súlyához etc arányítva kell kimunkálni. Majd a nyak, a szár fórmájának s hosszának kialakítása, a füstcsatorna kifúrásának bonyolult és kényes művelete jön. Bonyolult, mert legkevesebb hat különféle méretet kell betartani, azok viszonyaira ügyelni, azokat összehangolni. Kényes, hiszen a lyuk pontosan a szár középpontján kell menjen, attól el nem térhet, s pontosan a tűztér centrumába kell csatlakozzon úgy, hogy a füstjárat alja épp a tűztér fenekével egy szintben legyen. Korrigálásra bizony kevés lehetőség van. Félrefúrt darab az esetek többségében mehet tűzifának.
A szár végébe kell ezután a csap illesztéséhez való lyukat fúrni. Ez sem egyszerű művelet, ezt sem lehet elfúrni, hiszen a füstjárat s a csutora hosszanti tengelyének egybe kell esniük, a csap s annak pereme a szár végéhez teljes felületével, hajszál pontosan kell illeszkedjen.
Ezek után alakítják ki a fej alsó felét, a szárba való átmenetet képező részt.
Mindezideig a külső felületet csak nagyolva, kellő méret ráhagyásokkal munkálták meg. Most, hogy a pipa formája kialakult s furatai elkészültek, kezdődhet a felület finomra munkálása. Elébb durva, majd közepes és finom csiszolás (mindezek nem ritkán tíznél is több fokozatban), amiknek során válik el, hogy a felület a továbbiakban milyen típusú lesz s milyen megmunkálásnak vetik alá. Elválik, hogy a csiszolás során esetlegesen megjelent apró repedéseket, lyukakat ki lehet e a felületből csiszolni, vagy be lehet e gittelni. (Az erre a célra használt speciális fagitt legfontosabb tulajdonsága, hogy hőtágulási együtthatója a fáéval azonos) Ezek az apró, s ily módon gitteléssel korrigálható hibák jó esetben nem befolyásolják a pipa minőségét, mindazonáltal lehetséges forrásai komoly hibáknak. Ezért ezek a pipák a végső, -a kész pipa árát is meghatározó- minőségi osztályozásnál több kategóriával lejjebb kerülnek.
A felületi hiányosságok eltüntetésének egy másik módja, hogy a hibás részt s környékét, vagy akár a fej felületének egészét, "göröngyössé" teszik rusztikálják. Ugyanígy alkalmazható metódus még a homokfúvás, a sandblasting, amikoris a megmunkálni kívánt felületre magas nyomással apró szemű homokot fúvatnak, s így a homok a fából, az erezet szálai közti, viszonylag puhább részeket, kisikálja, eltávolítja.
A homokfúvással kezelt felület egy változata az a bizonyos Shell Briar felület. Ez oly módon készül, hogy a pipafejet rövid időre nagyon forró, majdnem izzó homokba teszik, ami elszenesíti, elégeti az erezet viszonylag puhább részeit, amit azután homokfúvással letisztítanak. Az így kezelt pipafej garantáltan jó minőségű gyökérből van, a silányabbak ugyanis a forró homokban megrepednek, eltörnek. További előnye még a metódusnak, hogy a fej külső felülete keményebbé válik.
Úgy a homokfúvás s a rusztikálás, valamint Shell Briar is, egyenetlen, szabálytalan, rücskös, göröngyös, a dió vagy az avocado héjához hasonlatos felületet képez, így a pipafej hőleadó képessége jobb lesz. Ezenkívűl az eljárás valamivel csökkenti a fej súlyát, s erezettől, színezéstől függően esztétikus, szép fakturát is adhat.
A felület megmukálásából a színezés-pácolás, viaszolás és a polírozás van még hátra. Mielőtt annak nekikezdenek a csutorát kell elkészíteni s a szárba illeszteni. Többféle keménységű ebonit, ebonit és plexiüveg keveréke, akril etc, a legáltalánosabban használt anyagok. Szabványméretű, hosszú, már előfúrt rudakban kerül forgalomba. Ebből szabnak megfelelő méretű darabokat, egyik végére a csapot esztergályozzák a másikon pedig a típushoz illő méretű és fórmájú szopókát alakítanak ki. Ezután a csapot a szárba illesztik, s így együtt mindkettő külső átmérőjét azonos méretűre csiszolják. Ha szükséges ekkor melegítik fel és hajlítják a csutorát a típus megkívánta szögbe.
(A csutorára s rajta a szopókára bizony, annak érdemeit s szolgálatait messze nem elismerve (és nem is csak a kezdő pipások), általában nem fordítanak kellő figyelmet. Vásárláskor alkalmasint elhanyagolják, alulbecsülik, pedighát többre érdemes, mert ez az egyik leglényegesebb darabja a pipának, abból a szempontból, hogy ennek kialakítása, anyaga, fórmája, mérete arányai etc, döntik el, hogy mennyire érzed kényelmesnek a szádban a pipát. Egyaránt kényelmetlen, néha kifejezetten kellemetlen, ha túl nagy, széles, vagy, ha épp ellenkezőleg, túl kicsi, vékony, keskeny. Egyebekben kiváló minőségű pipát sem igazán lehet értékelni s élvezni, ha a csutorája s szopókája nem az ideális a pipás szájában.)
Most veheti kezdetét a befejező műveletsor: a fejet kívánt színűre pácolják, viaszolják s jöhet a polírozás, ami után egy utolsó ellenőrzés és osztálybasorolás, majd a pipa késznek nyilváníttatik, s megkezdi pályafutását.
A boldog pipás pedig, aki azt kedvenc boltjában kiválasztotta, megvette, nekiáll és megkezdi legújabb pipáján a kiégetés/bejáratás izgalmas procedúráját, melynek során előbb utóbb kialakul a tűztér falán egy vékony, majd egyre vastagodó kéreg.
Ennek a kéregnek sokan valamiféle varázserőt tulajdonítanak, csudálatos tulajdonságokkal ruházzák fel. Pedighát a dolog egyszerű, sehol semmi hókuszpókusz. A szerepe, funkciója valóban fontos; egyrészt mintegy hőszigetelő pajzsul szolgál, a mögötte lévő briar falat megvédi a szétégéstől, másrészt abszorbálja a dohány égése során keletkező nedvek, kondenzátumok egy részét. Tulajdonképpen egyebet nem is igen csinál, szerepét túlságosan ne misztifikáljuk. Létrejötte és minősége sokban függ többek közt attól, hogy milyen dohánnyal, hogyan tömjük meg a pipát. Miután létrejött tekinthetjük pipánkat kész pipának, ami az elkövetkezendő időkben sokáig, jól, megbízhatóan fog szolgálni. Remélhetőleg.
Minden hiedelmekkel ellentétben a pipát jól megtömni nem egyszerű dolog, de nem is ördöngösség. A tömet eléggé kompakt kell legyen ahhoz, hogy simán, egyenletesen égjen, s az átáramló levegő ne adjon sípoló, fütyülő hangot, és eléggé laza ahhoz, hogy ne állandóan, majd minden szívásnál, kelljen a parazsat kellő tömörségűre lapogatni a tömködővel.
Minél nagyobb felületen ég a dohány annál teljesebb ízt ad, ezt általában elmondhatjuk, ennek kapcsán sokkal több "szabályt" állítani azonban nemigen lehet, vagy érdemes. Vannak viszont olyan, hosszú gyakorlatban kialakult tapasztalatok, amiket, legkevesebb megfontolni ajánlatos. Így például abban többé kevésbé bizonyosak lehetünk, hogy túlságosan tömörre vagy túlságosan lazára sikeredett tömet gyakori újragyújtást vagy tömködést igényel. Mindkét esetben fennáll a túlzottan erős, intenzív szívás, s az azzal járó félreégés, vagy túlhevülés veszélye. Egy egyébként kitűnő dohány meglepően kellemetlen ízt tud adni, ha félreég.
A korrektnek mondható tömet, más és másféle típusú dohányok, és -pipák esetében különböző.
Másfajta dohányt, másként kell tömni egy alacsony, nagyöbű, szélesszájú Pot típusú pipába s megint másmilyent és másként egy keskenyebb, magasabb Chimney típusúba. Durvább vágatú Mixtures kisebb méretű s vastagabb falú típusban érvényesül igazán, míg egy vékonyra vágott Virginia magasabb, keskenyebb, véknyabbfalú típusban érzi magát jobban.
Mindezekre rájönni, megtapasztalni csak idő kérdése, bár ízlésünk s módszereink különbözőek, de a hangsúly úgyis az eredményen van.
Pipázni, és kiváltképp "jól" pipázni művészet és tudomány. (OK, itt nem nagy betűvel) Művészet, mert az ember pipát szórakozásból, örömmel, az élvezetért szív. Tudomány pedig, mert egy szerkezet s technológia bonyolult egységét kell működésben tartani, amihez szükséges ismeretek, s azok megfelelő alkalmazása nélkül vajmi kevés örömét leli a pipás a pipálásban.
Végezetül egy idézet egy vérbeli pipástól (elkövetőjét, keletkezése körülményeit, etc, mind rég elfelejtettem), hogy a pipás s az ő briar pipája lélektanát kissé másféle, s kellőképpen summás véleményezésen keresztül is láthassuk:
"... szeretném ha utolsó leheletem a pipámon keresztül távozna ..."
 ugrás az előző oldalra
|
 |
