| |
hogyan, s miért lett a briar pipa-alapanyaggá?
A tajték térhódítása után nem sokkal kezdték a pipások megsejteni, ráérezni, hogy bizony pipának legalkalmatosabb matéria mégiscsak a fa kén legyék. A cserép, agyag, porcellán és tajték pipák mind igen finom pipák, nagyszerű tulajdonságokkal, de hátrányuk, mint arra ALEA a Topicon 362-es örökbecsű megjegyzésében igen elmésen rámutatott: "ha leejted nem kell lehajolj érte", azaz: felettébb törékenyek, érzékenyek. A fém pipák ugyan tartósak, de túl nehezek és megvan az a kétes értékű tulajdonságuk, hogy képesek nagyon átmelegedni. A meggy, cseresznye, fűz, s egyéb fából készült pipák pedig minden igyekezet ellenére sem adták az igazán szerencsés megoldást, nem lett sikerük.
A pipakészítésre ragyogóan alkalmas, leginkább bevált, a ma legáltalánosabban elterjedt és használt pipa alapanyag a briar wood (a francia variánsok: bruycre, bruyére, bruyer, brier mind a latin brugaria névből ered, s ezekből lett az angol briar). Alkalmazásának kezdete, a célnak oly kiválóan megfelelő tulajdonságai felfedezését, bár ha igen-igen közvetve is, de bizony nem kisebb nagyságnak, mint Bonaparte Napóleon, elébb Őfelsége XVI. Lajos francia király tüzér alhadnagya, majd a Forradalom tábornoka (az olaszországi hadjárat során "Kis Korporál"), később Első Konzul etc., azután Császár személyének tulajdoníthatjuk. (Az Ő géniusza nélkül, ki tudja, tán még ma sem élvezhetnénk megbízható gyökérpipáinkból jó dohányaink remek ízét.)
A dolog úgy kezdődött, s úgy kapcsolódik Napóleonhoz (bárha, mint említettem teljesen akaratán kívül, sőt! Ő maga erősen tubákolt, életében mindössze egyszer pipált, a feljegyzettek szerint igencsak negatív eredménnyel), hogy halála után 1821-ben, egy Marseille-beli híve, aki valósággal glorifikálta őt, emlékét méltatni akarván elzarándokolt Korzikára, a Császár szülőföldjére. Fakereskedő és pipakészítő mester volt, megrögzött pipás, az útra magával vitte egyik szépen faragott tajtékpipáját. Ajacció körüli hegyekben poroszkálván történt, hogy a boldogtalan leejtette a pipát, s az olyan szerencsétlenül ért földet, hogy a feje több darabra törött.
Milyen az élet pipa nélkül, hát rögvest letalpalt a faluba, s egy ottani, kézügyességéről híres parasztnak adta a megbízást; csinálna neki hamarjában egy pipát a széttört helyett. A lehető legkeményebb és legsűrűbb erezetű faanyagból amit csak ismer. Néhány nap múltán el is készült az új pipa, valami nagyon kemény és nagyon sűrű erezetű, sápadt sárgás faanyagból. Azon felül, hogy igen szemrevaló csinos darab lett, nehány tömet után bizony a tajtékkal vetekedő finom füstöt is adott.
Na, ez annyira megtetszett a komának, hogy kérdezte is a parasztot; ugyan miféle fa volna, amiből ezt a csudajó pipát sikerítette? Kiderült, hogy az bizony egy gumós gyökér, amit a környék cserjés bozótos hegyoldalaiban szedett, gyűjtött össze, mívesebb asztalosmunkáihoz kisebb faragványok alapanyagának. Na, felébredt a marseilleiben a szakember, jó áron megvette az ügyes paraszttól annak egész készletét s hazaérvén mintát küldött abból üzlettársainak, a St. Claude falubéli klastrom csuhásainak, akikkel régtől fogva üzleti kapcsolatban állt; náluk rendelte, készíttette a maga gyártotta pipák szárait. Javasolta nékik, hogy faragnának pipákat a gumókból, mintegy próbaszéria gyanánt.
St. Claude eldugott kis falu volt a francia Jura hegység egy völgyében, két gyorsfolyású hegyi folyó, a Tacon és Bienne találkozásánál. Az ottani szerzetesrend barátai a középkor óta foglalkoztak fafaragással, megmunkálással; fejlett kisipart alakítottak ki. A kolostor a helyi települések központja lett, a barátok idővel a falu s a környék lakóinak is átadták tapasztalataikat, megtanították velük a szakma csínját bonját. Eleinte csak télidőben - mikor a hó elzárta a vidéket a világ többi részétől - vált az otthoni faragás általánossá. Mindenféle fa-, s gyökéranyagokból ügyeskedett Krucifix, olvasó s egyéb, általában apró, háztartási tárgyak készítése s áruba bocsátása a tavasz és nyár eljövetelekor bizony hozott a konyhára. Idők multával azután odáig fejlődött a dolog, hogy apránként az egész vidék legfőbb bevételi forrása a faipar lett.
A barátok elvállalták, s neki is kezdtek a munkának. Gyakorlott szakemberek lévén hamar rájöttek, hogy bizony problematikus kissé a dolog, egyáltalán nem olyan egyszerű azokból a gyökerekből pipát fabrikálni. A gumók egy részét, amelyek még nem voltak teljesen szárazak, bizony szárítni kellett mielőtt megmunkálásuknak nekikezdhettek. Szellős helyen tárolva jó pár esztendő elteltével elfogadható állapotúra szárad magától is, de ez a gyártási folyamatban túlságosan hosszú idő. (Azt nem is említve, hogy egy üzemszerű gyártás beindulása esetén a befektetett tőkéből jókora százalékokat köt le a száradni fellógatott nagy mennyiségű gyökér.) Ezen felül a természetes száradás során a gyökerek egy részéből nem párolog el a növényi nedvek egy része, hanem a sűrűbbje beleszárad és nemkívánatos mellékízt ad majd a pipának, amely mellékíztől aztán lehetetlen szabadulni.
Nem tartott soká, míg egy, általuk már ismert, alkalmazott és jól bevált eljárást továbbfejlesztve kikísérleteztek egy technológiát, aminek során a durván elődarabolt gyökeret jókora üstökben, eleinte csak enyhén sós ecetes vízben, majd később különféle olajak hozzáadásával, emulziójában is főzték ki.
Ezzel a módszerrel végül is sikerült a gyökérből a növényi nedvek nagy részét eltávolítaniuk, és e procedúra után a szárítás is összehasonlíthatatlanul rövidebb ideig tartott. A sűrű nedvektől megszabadulva a gyökér sokkal könnyebben és gyorsabban száradt, 2-3 esztendő alatt megmunkálható állapotú lett. (Érdemes megjegyezni, hogy ez a technológia lényegében a mai napig is él, kisebb módosításokkal ezt alkalmazza a pipaipar ma is. Magától értetődően az eljárás, a keverékek összetétele, hőfok, idő etc., szigorúan őrzött gyártási titkok.)
A száradási folyamatot felgyorsítandó, próbálkoztak többféle hőkezeléssel is. Megpróbálták többek közt a kifőzött gyökérdarabokat fellógatva pár hónapig szikkasztani, azután enyhe tűzön lassan felmelegíteni, s huzamos ideig melegen tartva kiszárítani. Problémásan, nehezen ment, rengeteg anyag elfecsérlődött. Nem találtak, s lényegében ma sincs általánosan alkalmazható eljárás (Charatánék költséges gőzöléses módszereit ma már senki sem használja) aminek segítségével a gyökerek száradását lényegesen megrövidítni lehetne. Eddig minden ezirányú kísérlet kudarcba fulladt, mégpedig azért, mert a gyökér a kelleténél gyorsabb szárítás során megrepedezik, teljesen használhatatlanná válik. A legutóbbi eredménytelen próbálkozás a mikrohullámú sütő alkalmazása volt. (Ahhoz, hogy jó pipa legyen belőle a gyökér nedvtartalma 8-10% körüli kell legyen, semmiképp nem 12% feletti. Ma nem ritka az olyan gyártó, aki 15% víztartalmú gyökereket használ. Olyanok is a "modern" pipák.)
A másik, eleinte is és később is (mind a mai napig) fejtörést okozó probléma, hogy a gumók, gyökerek, ahány darab, annyiféle méret és forma, az ágak, bogok, bütykök, göcsörtök mindmegannyi változata, rengeteg hibalehetőséggel, ami minden egyes darab külön-külön történő megítélését, kiválasztását, osztályozását igényli.
Itt csak a szakember hozzáértése, nagy gyakorlata, érzéke segít. Ezt a fontos kezdeti momentumát a gyártási eljárásnak nem lehetett, s ma sem lehet kiküszöbölni semmiféle technológiával. Nincs megbízható eljárás, semmilyen metódus ami helyettesíthetné az avatott mester képességeit, meglátni és meghatározni hogyan legyen a gyökér blokká hasítva, vágva fűrészelve, hogy lehető legtöbb, jó minőségű pipa kerüljön ki belőle. Általában a gyökér nyersanyagnak mintegy 20 %-a alkalmas csak pipának.
De, hogy a briar eredetére, s a kezdetekhez egy rövid bekezdés erejéig visszatérjünk: minden nehézségeknek dacára a fáradozásokat siker koronázta. A gyökérpipa kezdte meghódítani, eluralni a piacot, s viharos gyorsasággal kiszorítani minden egyéb vetélytársát. A hegyi folyók gyorsan szaladó vize, majd a gőzerő, s a nem sokra rá megjelenő villanyáram felhasználásával óriási lehetőségek nyíltak, s hatalmasat lendült az ipar. St. Claude, a jelentéktelen kis hegyi falu várossá s a pipagyártás egyik, rangját mindmáig megtartó fellegvárává nőtt. (Kedvenc pipaboltod választékában tíz pipából hét valamilyen fórmában onnan való.) A szerény kolostorból pedig katedrális lett.
Nem sokkal az I. VH előtt évi 20 millió gyökérpipát gyártottak, s mint kész vagy félkész terméket exportáltak a világ minden részére.
 ugrás az előző oldalra
|
 |
