E dohánnyal ismerkedni kivánó pipatársaknak elöljáróban két Kosztolányi verset érdemes elolvasni:

Vörös hervadás

Erdő,
dércsípte lombod ájultan vonaglik.
Meghalsz,
reád lehellt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért
öltözködöl halál előtt a fényes
bíbornokoknak, részeg szeretőknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány színébe?
Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni
lármás kirándulókat és rigókat,
vizek zaját,
az élet édes-olcsó csengetyűit?
Olyan jó nem élni?
Örülsz?

***
Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Ha e két versből ügyes alkimista módjára elvonjuk a szomorúságot, és a kettőt összegyúrjuk, hiánytalanul kapjuk meg az Arany Ambrózia hangulatát, idejét.
De nézzük közelebbről:
Jellegét nézve a szívemhez leginkább közel álló dohány: nem az az erős, morc, a lágyságtól tökéletesen mentes lórugás, és nem is a „két rész szörp, egy rész már szinte mindegy is, micsoda” tipusú aromatik.
Formátuma a leginkább pipabarát: kisebb darabokból áll, morzsolgatni már fölösleges, nem is lehet panasz az égési tulajdonságaira. Nyugodt, közepes tempót kínál, amit vagy elfogad az ember, vagy szívja gyorsan, (a marha!), de egy kis ügyességgel akár négy-öt órás pipákolásokig is el lehet húzni.
Az ízét legegyszerűbben úgy lehet meghatározni, hogy ez a Gold of Denmark napfényesebb változata. Míg a Gold of Denmark-ot október-november tájára helyeztem, a még esetleg langyos őszi esőkre, addig a Golden Ambrosia a vénasszonyok nyarának dohánya.
Mit is értünk vénasszonyok nyarán? Azt az időszakot, amikor a nyár erején túl van, a Nap dühét kiadta (Lásd MB Virgina no 1. leírását), és a vidék leveti a hőség ellen föltartott maszkjait, hogy egy darabig újra éljen. Mivel tudja, hogy már sok ideje nincsen, ezért ennek az időszaknak fő sajátossága a melankólia, vagy ahogy Hamvas Béla nevezte, az utolsó csepp méz.
A Golden Ambrosia egy meglehetősen dísztelen dohány. Én leginkább sűrű, talán fenyőméz ízét éreztem benne, azon túl semmi, dohánytól idegen aromát nem leltem benne. Első szippantásoknál ez nem is tűnik föl, húsz perc múltán azonban időnként meglepő magabiztossággal lép ki a méz íze az előtérbe. Fogadjuk örömmel, megérdemelten tart igényt figyelmünkre.
Ehhez a dohányhoz kivételes határozottsággal tudom a bort ajánlani. No nem mindegyiket: a borok közül kétféle illik hozzá: a Tokaji, és a vulkáni talajon termesztett, lehetőleg Szentgyörgyhegyi. Könnyű dohány, én a kettes erősségi fokozatot kicsit soknak érzem, -de a brüsszeli, strassburgi egységesítők ezt úgyis eltörölték. Reggel is lehet szívni, igaz, jellegéből adódóan kizárólag reggeli után. Úgy kitölti az embert, hogy tízórainak meg is felel.
Ezt a dohányt nyugodtan lehet kisebb társaságban szívni, nem kíván gazdájától sem kizárólagosságot, sem egyedüllétet. Megfigyeléseim szerint azért, mert tudja, hogy borzasztó nehéz bárkit is bármire megtanítani; a legtöbb, amit tehetünk valakivel, hogy megkináljuk különféle hangulatokkal, érzésekkel, amiket, ha elég nyitott, kicsit magába fogad. A Golden Ambrosia pont ezt teszi. Nem akar elvarázsolni, magához fölemelni, meggyőzni bármiről is, tulajdonképpen még megzavarni sem. Ő egyszerűen megidézi melletted a békés szépség csodáját, mintha pusztán a maga kedvére tenné, vagy még azért se, a dologért önmagáért, és én még abban sem vagyok biztos, hogy hátra sandít-e néha, lopva, hogy figyelsz-e, látod-e, milyen tűz lobog előtted.
Rilkének az alábbi versét már idéztük a Gold of Denmark kapcsán. Azért szükséges még egyszer elővenni, mert ez a vers magyarázza a Golden Ambrosia tartózkodását, csöndességét. Az Őszi nap azt a szeptember végi pillanatot örökíti meg, amikor kitelt ennek a dohányak az ideje, és átadja helyét a kalendéárimban az október-november uralkodó dohányának, a Gold of Denmarknak. Az Arany Ambrózia tudja, hogy nehéz, hideg, kemény napok közelednek, ezért marad meg végig örömteliségével csöndesnek, olyannyira diszkrétnek.

Rainer Maria Rilke: Őszi nap
Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.
Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,
s a mezőket szélbe borítva szeld.
Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.
Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

Tandori Dezső fordítása

(VM)