Istenem, mely csapást tartogatsz még?! Már megint egy jó nyári dohány - így kiáltottam föl kétségbeesve a harmadik szippantás után.
Azóta, túl a száz grammos doboz derekán, változott a kép. Ma már a Black and Bourbont nem tartom szimpla nyári dohánynak. A nyári meleghez a „szőke” dohányok illenek, a vaníliások, a virginiák, MB Harmonyja, ez pedig, nevéhez illően éjfekete. Sötét, és elmélyültebb vizsgálatok után ez bizonyult legérdekesebb tulajdonságának.
Planta termék, mit szépítsük, és mivel a tulajdonosok a cukoriparban is érdekeltek, ezt a dohányt sem kímélték az édesítéstől. Aki nem szívlelheti a túl édes dohányokat, az kerülje, mert tagadhatatlan, hogy igen édes. Fölbontás után egy kis szellőztetés nem árt neki, mondjuk úgy, hogy az ember fia egy papírlapon a hamarosan pipába kerülő adagot elrendezi, és pár percig levegőzteti: mire a doboz feléig eljut, erre már nem lesz szükség.
Tény, hogy orrunkat a dobozba dugva, könnyedén becsiccsenthetünk a whiskys pác erejétől.
Aki azonban szirupossággal, szószossággal vádolja, jobban teszi, ha önvizsgálatot tart: cáfolatul hangosan nevet arcába a használat után tisztán és világosan maradt szűrő. Nem tömődik el, nem lucskosodik át, alig valamivel sötétebb, mint egy Virgina no 1. után.
Nézzük inkább azt a sötétségét.
A Black and Bourbon édes és sötét. Dús, telt, úgyis mondhatnám, széles íze van, miként egy nagyon puha illatos fekete bársony kendőnek. (Aki nem evett még olyat, pótolja!) Süppedős, otthonos és ártalmatlan. A leghatározottabban van benne valami halásos, vagy még inkább: valami halál előtti, azzal rokon. Nehézkesség nélküli, mozdulatlan súlyosság. Nem halálvágy, nem depresszió, inkább valami melankolikus béke. Itt eszünkbe kell idéznünk Hamvas Béla meghatározását a melankóliára: az utolsó csepp méz.
Fontos és érdekes tulajdonsága a dohánynak, hogy nem lehet emberhez, nemhez kötni. Az édes halálközeliségében, sötétségében akár rokonnak is érezhetnénk a MB Black Ambrosiájával, amit ugye egy nem is akármilyen harmincas nőhöz hasonlítottam anno, de nem, a Black and Bourbonnel tökéletesen felsülünk, ha emberi inkarnációját keressük.
A Black and Bourbon a leghatározottabban éjszakai dohány, a legéjszakaibb, amit valaha szívtam. Sokáig haboztam azon, hogy nyári, vagy téli éjszaka a rokona. Az édessége a melegre predesztinál, de a tél mellezz szól, hogy akkor alaposabbak, mélyebbek az éjjelek, nem olyan röpkék és súlytalanok mint ezek itt, júniusban. A nyári éjszakákat nem is lehet igazán komolyan venni. Végül is abban maradtam, hogy vagy nyári éj, vagy téli, de akkor lakásból, fűtött szobából. Salamoni döntés volt.
Nem húzható, halasztható tovább: ehhez a dohányhoz bizony a meglehetősen egyedi hangú Type O Negative zenéje illik. Aki ismeri, ezen nem lepődik meg. Csak pár cím, mindegyik a nyugodtabb, okosabb zenéik közül: Christian woman, Cinnamon girl, Summer Breeze, Everything dies, Black Sabbath, Paranoid, (mindkettő feldolgozás), Bloddy kisses, Love you to death, Everyone I love is dead, Glass walls of Limbo, Blood and fire.
Esetleg még David Bowie békésebb (főleg a késeibb) zenéit tudnám hozzá kötni (Outside, Strangers when we meet, No controll, Heathen, 5.15: the angels have gone), vagy meglepő módon az iménti urbánus zenékkel szemben a Dead can dance afrikai hangulatú Spiritchaser-jét.
Az eddigiekből következik, hogy sört inni hozzá a hedonikai analfabétizmus szomorú bizonyítéka, nem súlythatjuk elég megvetéssel. Én pipához a bort is ritkán kívánom, de ehhez a vörösbor jó választás, fehérből édeset kell, lehetőleg kis pohárba, decinként. A Pannónia sajt például remekül megy hozzá. Egyébként én a dohányokkal kapcsolatban alapvetően tejpárti vagyok, és ebben a Black and Bourbon is megerősített.
A legideálisabb pipája egy fekete biliárd volna, lehetőleg ezüst gyűrűvel, hajlamos vagyok elfogadni, hogy akár homokfúvott. Én objektív okokból egy bordó, széttartó fejű bentből szívom, -elismerem, hogy megalkuvás.
Miként a pipázás maga is magányos tevékenység, ez a dohány sem illik a társaságba. A Black and Bourbon a méltósággal, bölcsességgel és nyugodt mosollyal viselt, nem fojtogató egyedüllét dohánya. Márait nevezném itt meg, de belőle ez a nyugodt mosoly hiányzott, a bölcsesség és az egyedüllét, az szegénynek adott volt.
Érdekes kérdés a dohány nyugodtsága. Hiszen melyik dohányra mondanánk az ellenkezőjét, hogy nyugtalan volna? Aligha találunk ilyet. Egzaltáltat, lelkesültet talán találunk közöttük, (nekem így elsőre a Golden Blend’s Vanillája ugrik be, mint „lelkesült”, tündöklő dohány), de számos pipadohányról nem írnám le azt a szót, hogy nyugodt. Ilyen a például a Danish Black Vanilla, az általam egyébként gyanúsan magasan jegyzett Jacht klub vagy a Clan Aromatik, a latakiás dolgokról nem is beszélve. De a Black and Bourbont kiegyensúlyozottnak már nem mondanám, pont a sötétsége, halálközelisége miatt.
Bár desszertdohány, három-négy órás tömetekre is alkalmas. Ízében egy árnyalatnyi savanykás jelleg (s talán cseresznye?) is van, ez megmarad a háttérben. Nagy előnye, hogy az újragyújtást tolerálja, és ízét egészen a legvégéig megtartja. A hamuja szép, a füstje átlagosan szép, a nyelvhez kíméletes, és nikotinszegénynek nem mondanám. Egyébként külső illata panaszra nem ad okot, égési tulajdonságai az átlagosnál valamivel jobbak, és se nem túl kicsi, se nem túl nagy darabokra vágták, -szerintem ezek egy dohány leglényegtelenebb tulajdonságai, (valahol a vonalkód milyenségével egy kategória) de van, akinek fontos.
Még egy dolgot kell vele kapcsolatban elmondanom: hogy bár nem vagyok egy gyenge gyerek, de a vásárlástól számított két nappal később is csak segítséggel, különböző fifikás erőgépekkel tudtam kinyitni a dobozt. Úgyhogy hölgyeknek az ötven grammos zacskót ajánlom. (VM)