Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása

A dohányzás

Nem lenne teljes a táplálékokról kapott képünk, ha nem szólnánk még valamit a dohányzásról is. Hisz az ebédutáni rágyújtás éppolyan szervesen hozzátartozik az étkezéshez, mint akár a vízivás, természetesen csak a férfiemberek körében. Hogy milyen szerepe volt itt a dohánynak a multban, arról nem sokat tudunk. Fényes csak a szomszédos Jánosházáról szól: "Dohány nem nagyon sok, de jó; különösen elhíresedett a' jánosházi, melly zsírossága 's kedves íze miatt első a' megyében." Kukorica közé - mint mondják - csak 67 előtt, a német világban vetettek dohányt: ez volt a szűzdohány. Ez a szabadság a világháború után közvetlenül - 3 évig szintén megvolt. Egyébként füstölnivaló Somogyból és Zalából került errefelé nagyobb mennyiségben. Akkoriban csak a pipázás járta, ami a mai öregeknél még kizárólagosan uralkodik. Szivart inkább lehetett látni, mint cigarettát. Ez az utóbbi úgy a 900-as évek tájékán jelent meg errefelé és ma már az ifjabb nemzedék körében úgyszólván az egyetlen füstölnivaló.

A mult pipafajtáiról szólva - emlegetnek fapipákat meg cseréppipákat. A fapipa belseje kis pléhlemezzel volt kibélelve; gyakran emberfej formára faragták. Kupakja is volt. Rendszerint erős gyökéranyagból készült. Csikós-pipá-nak emlegetik a hengeres pirosszínű cseréppipát, amely sarkosan állott a szárára. Fedü-je igen vékony, sárga bádog volt. Talán ugyanezt hívták miska-pipá-nak is. A trencséni tótok hozták errefelé a nyolcszögletes vörös selmeci pipá-t. A németségből került ide a fehér porcellán-pipa. A közönséges fekete cseréppipa ma is használatos. Gerencsér emberek maguk is készítettek maguknak cseréppipát, rendszerint megföstötték. A pipát a polgárok a vásáron vették. Egyedül csak a pipaszár paraszti készítmény. Leginkább szagos meggyfából faragták, annak ugyan vékony poszát-ja (bele) van és nehéz kifúrni, de a legtartósabb. Készítik még mogyorufá-ból, diu-, sőt pattogu fá-ból (boróka) is. A tüskefá-ból (csipkebogyó) faragott pipaszárat szépen ki lehet cifrázni. A pipán a 112. ábra szerint megkülönböztetnek: csutát, szopukát, pipaszárat, pipasegget, magát a pipát, piparezet és pipafedüt. Pipás embernek rendszerint van még dohányrostája, pipaszurkálója meg tűzszerszáma. A tűzszerszám a multban, mint egyebütt is; itt is kova, az acél meg a tűzkő volt. Az acélnak hajlított és élbekovácsolt formáját használták. (113. ábra.) Három ujjukat dugták bele és a hegyét a mogyoró-nagyságú tűzkőhöz verték; a szikra tüzet keltett a taplóban, amit aztán felszítottak. A taplu-t bükkfáról, tölfá-ról, nyírfáról szedték, párás-kor a hamus vízben reggeltől estig főzték. Utána addig lapickál-ták, míg víz jött belőle, aztán megszárították és fejsze fokával újra puhították. Ezt a tűzgyujtást váltja fel a különböző minőségű gyujtó, amit akkoriban pakli-nak neveztek. Pipás ember különben lehetőleg öngyujtót szerez magának. Jó öreg jószágokat lehet látni belőlük. - Az őrségi ember pipakedvelését méri az a szokás, hogy a multban a halott dohányos mellé, a koporsóba odatették a pipáját és teli dohányzacskóját. (Szalafő.)

Beküldte: Jávorfi Róbert (Papa)