| |
A Körös Bruyere "Projekt"
2003 őszén, egy napon testvéremtől kaptam egy mailt, miszerint szerzett nekem egy kis elfoglaltságot. "Igaz fizetni nem fizetnek érte, de élvezni fogod!” -írta. Válaszoltam is neki rögtön, hogy valamit áruljon már el, de azt a mondta, hogy inkább majd megmutatja.
Hazaértem hát, és elém tett egy meglehetősen leharcolt pipafejet. Rusztikolt kivitelű, hatalmas fej, lovat-szerű hosszú szár, az oldalán Körös Bruyere fölirat. "Honnan szerezted ezt?" -kérdeztem rögtön. Kiderült, hogy egy kollégájának az édesapjáé volt, de már nem pipázik, viszont a fiú szeretné, hogy ismét régi fényében ragyogjon.
"Körülbelül 30 éves, új szár kellene neki, meg el van repedve a fája a szárán a csapnál. Vállalom-e?"
"Igen!" -vágtam rá, kicsit még bizonytalanul, mert több dolgot javítottam, korrigáltam már pipákon, de a repedés javítására csak ötletem volt tapasztalatom nem.
El is vonultam vele a kis "laboratóriumomba", ami gyakorlatilag az íróasztalom, csak ritkán látszik az asztal a rajta lévő sok szerszámtól, papírtól, diafilmektől és fényképezőgépektől. Nézegettem, forgattam de eléggé elszomorító volt minden oldaláról szemlélve. A pipa belsejében közel 2mm vastagságú különálló szénréteg volt, és az alján még ott volt a tabak is. A külső fala olyan volt mintha megázott volna az ember kabátzsebében és még pár napig benne is felejtették. Lakkozás már csak a száron volt fellelhető. Így nézett ki akkor:
Kipiszkáltam belőle a dohányt, és meglepődve tapasztaltam, hogy a vastag szénréteg csak a pipa oldalfalán található, nincs az alján, és a tetején sem. Elő a marót, és kifelé belőle! Hát, ez kicsit nehezebben ment mint gondoltam. A réteg iszonyatos keménységű volt, a maró egy idő után nem vitte. Egy kicsit drasztikus célszerszámhoz kellett folyamodjak, úgy kellett kipattogtatnom belőle, mert hál'Istennek a fától elvált. Miután a szenet eltávolítottam, újabb meglepetés ért: a pipa alján is van egy réteg, de ez fehér színű, max. 0,5mm vastagságú, fémmel karcolható, és kb. mészkő keménységű. Na ez mi lehet? Olyan jól illeszkedett a tűztér aljához, hogy nem bántottam. Lehet hogy egykor tajtékbetétes volt, vagy kiöntötték valamivel a belsejét? Még nem tudtam kideríteni. Miután a tűztér takarításával végeztem, a pipa elkezdett nagyon intenzív cseresznye illatot árasztani, és mikor alkoholos "cickafarkat" dugtam a szárába rögtön rá is jöttem miért: a pipát a pályafutása alatt nem túl sokszor takaríthatták ki, főleg nem úgy ahogy én szoktam. 10-12 tisztítószál ráment a dologra.
Eddig megvolnánk, de nézzük a külsejét. Mindenekelőtt finom pamutkoronggal átfényeztem a pipát, hogy a rusztikolásból a porszemek és a szennyeződések eltűnjenek. Ezután méhviaszos polírral és filckoronggal leszedtem a tetejéről fekete lerakódást, és fölpolíroztam, majd bekentem finoman az egész pipát olivaolajjal és jó két napig hagytam, hogy a szinte kilúgozottnak tűnő gyökérrostok szívják magukba. Jót tett neki, sokat ért a színe, sötétedett, "komolyodott". Ezután már csak ismét föl kellett polírozzam a "kicsikét", ami sajnos kezdett hozzám nőni.
A szár: Szerencsére Szegeden beszerezhetők különálló pipaszárak. Méretre eddig csak kb.18-20cm-eseket találtam, szűrőtlenek, olyan "feles" csörcsvárdennek valók. Okozott némi fejtörést, hogy vajon eszterga nélkül hogyan tudom majd pászítani a csapját, de egy köszörűvel és egy kis reszelgetéssel, majd csiszolással remekül sikerült megoldani a dolgot. Mivel mái napig nem tudtam kideríteni milyen szára lehetett egykor a pipának, így olyat kapott ami nekem tetszett.
A repedés: Egy dologgal tisztában voltam: gyűrűt kell tegyek rá. Elmentem tehát egy színesfém-kereskedésbe, és elkezdtem válogatni a rézcsövek közt, mivel sajnos nem vagyok ékszerész hogy ezüstöt használjak. Az eladóval találtunk egy közel passzoló átmérőjű sárgaréz csövet, 1mm-es falvastagsággal. Vettem hát belőle egy darabot, hazavittem és gyűrűt készítettem belőle. Lesorjáztam, lekerekítettem az éleit, felcsiszoltam és políroztam. De csiszolni kellet a pipa szárából is, mert kb. 1mm különbség volt a gyűrű belső és a szár külső átmérője közt, ami ráadásul kissé elliptikus volt. Annyit vettem le a szárából, hogy a gyűrűt éppen ne tudjam ráhúzni. De akkor hogyan tettem rá? Fölmelegítettem a gyűrűt, ami így kitágult, és föltolható lett a szárra. Igaz ezt a munkálatot egy kis "fejlesztői füst" (villamosmérnök vagyok:) is kísérte, mert kicsit jobban sikerült a melegítés mint terveztem. Mindenesetre kihűlés után szépen rászorult a fára s így nem kellett ragasztással bíbelődnöm.
Hátra volt még a szár polírozása és a javítói "felségjel". Ez utóbbi egy aranyos történet. Elvittem gravíroztatni egy papír-írószer boltba, hogy a gyűrűre rákerüljön a "kézjegyem", egy írott nagy H-betű. A gravírozós kishölgyet már előre próbáltam felkészíteni a feladatra, amíg előszedtem a készüléket, hogy nem lesz egyszerű, de ne ijedjen meg. Közel 20 percig tartott, mire befogta, kimérte, beállította a gépet és a kicsinyítést a pantográf-marón (azt hiszem így hívják). Mindezt úgy, hogy én folyamatosan ott aggodalmaskodtam körülötte, és figyeltem, nehogy nagy betűméretet állítson be vagy megnyomja a fát. Ehhez képest maga a gravírozás kb. 1 percig tartott. Elkészült és nagyon tetszett. Miután megnéztem a lány visszakérte, hogy had mutassa meg a munkatársainak. Visszaadtam, és ő már szaladt is a többiek felé, hogy "Idenézzetek hová gravíroztam!". Aranyos volt, és még kedvezményt is adott, mivel csak egy betű volt, nem egy szó. Megyek hát a pénztárhoz, adom a cetlit, amin a gravírozás szerepelt, mire pénztáros rám néz: "Áá, tied a pipa?" "Sajnos nem, de én hoztam!" -válaszoltam.
Ilyen lett:
|
